Hülyékkel vitatkozni...

Az agyam elszáll. Mondhatni. Segítek rajta. Kiveszem bölcsőjéből, majd jókora ívben parabolikus pályára állítom. Indítás előtt még ráköpök, csak hogy a mélyen -általam alul- tisztelt vitapartner úgy érezhesse: most ő nyert. 

Valójában nem. Csak felhagyok az idióták meggyőzésével. Meghagylak abban a csökönyös faszságodban, amibe beleringattad magad. Te kibaszott agyhalott.

A gondolataim, szavaim kiforgatásáról, túlkompenzálásáról és félreértésekről már szóltam pár szót jóval ez előtt, most nem is kívánom újra felhergelni magam vele. 

Minden esetre van Görög sziget ócsóér, azt kész. Politikai felhangok nélkül.
Avokádó.

Itt a cikk.



Itt meg a... hagyjuk...

Kebleken melengetett kígyók

Nem tudsz úgy kilépni az utcára, hogy előbb-utóbb ne botolj bele egy ide nem illő tekintetű, bőrszínű, vallású és nyelvű egyedbe. Legalábbis városon ez van. Sajnos.

Sajnos, mondom én. Szegény rászorulók. Mondják a liberálisok. Csak hogy rászorulóból eddig is jól el voltunk látva, ráadásul még egy nyelvet is beszélnek velünk. Magyarok. Ellentétben ezzel a beözönlő hordával. Mindig van népvándorlás! Mondják megint a liberálisok. Persze, annak idején IV. Béla uralkodása alatt jöttek be -egyesek szerint rokonaim- a kunok, de őket beengedték, nem pedig kéretlenül jöttek. 

Nos ezek a szaracén, arab és indiai népek meg csak özönlenek az országba, egyre többen és többen. Kérdem én miből? Ki finanszírozza mindezt? Azt nehezen tudom elhinni, hogy a nélkülöző, üldözött, lelkileg összetört emberek ezrei összespórolták az útiköltséget! Könnyebben hiszem, hogy egy háttérhatalom, egy pénzügyi hatalom áll mindennek a hátterében, hogy Európát káoszba sodorja és bosszút álljon egy régi sérelemért... (Igen, a zsidókra gondoltam!)

Mivel a hivatásom a vasúttal kapcsolatos így gyakran találkozom ezekkel a lényekkel. Egyre barnább, feketébb egyedek jönnek szembe a peronon, kérdezgetnek vonatokról és hogy ahová őket utalták, ahhoz melyik járatunkra kell szállniuk. A táborok ügyesen megoldják a kérdést: amíg a vonaton utazgatnak, addig se kell rájuk vigyázni, etetni. Ezek meg koszosan, büdösen odaülnek, ahová Te. Veled utaznak. Egy levegőt szívsz velük. Vagyis beszívod mindazt, ami belőlük árad. A gyermeked is. Liberáliskám: gondoltál már rá, hogy mennyi fertőzést és betegséget kapsz el ezektől az afrikai, közel-keleti, ázsiai majmoktól? Ezek után remélem befogadod őket az otthonodba és összefekszel velük. Szaporodjatok és hozzatok létre minél több korcsot... Barmok.

Nagy táskás csoportra lettem figyelmes a Déliben várakozásom ideje alatt. Magyarok egytől egyig. Először a magyar tengerhez tartó turistának, vagy rokonlátogatóknak néztem őket. Tévedtem. Aktivista volt az összes. Liberális hippik, ahogy én gondolok rájuk. Vezetőjük egy csatahajó méretű, női hangú álszent -U.S.S. Liberal, ahogy elneveztem- így felelt lelkes társának, akit két Debrecenbe utalt kreol követett:

- Itt biztosan nincsenek jó helyen!

Az biztos, hogy ebben egyetértettünk. A gond az, hogy ő az állomásra gondolt én pedig az országra. 

Pár napja tűnt fel egyébként, hogy a már fenn említett fejpályaudvaron lévő Trio Pizza nevű kioszk egyik alkalmazottja szintén szaracén. Éj fekete. És nem beszél sokat magyarul. Értem én az esélyegyenlőséget, de tényleg nem találtak alkalmas magyart erre az állásra? Több ezer álláskereső van ebben az országban, akik kiválóan beszélnek több nyelvet! Vagy már ezért is adókedvezmény jár? 

Megkérdőjelezheti bárki a hozzáállásomat és csodálkozhat rajta, hogy fenntartásaim vannak a migránsokat illetően. Ugyanakkor ha az embereknek, az ismerőseimnek, kollégáimnak velem szemben is vannak fenntartásai és előítéletei, akkor nekem miért ne lehetne ezekkel szemben?

Fel kéne ébredni végre!

Ja, még egy nyüansz! (Igazából ez tette az I-t a pont alá): 

Megkezdődött a határzár építése

Szólt hozzám a cikk korán reggel. Gondoltam végigolvasom, mit takar ez. Legnagyobb meglepetésemre nem azt, amit a cím sejtet. Az hogy végigröhögtem a cikket az egy dolog, de hogy a semmiről ennyit írni és kiszivárogtatni azt, hogy az egész csak a sajtónak szól a legnagyobb bukta, amit valaha magyar olvasó ehetett az utóbbi időben. 

A szöveg rövid és tömör, nincs picsázás, kereken megmondja, hogy Mórahalmon (jelenleg a Szerb-Magyar határnál, Röszkétől nyugatra az első falu; szomszéd falu Ásotthalom, ahol Toroczkai László nemzeti érzelmű polgármester kéri a kormány segítségét a betolakodó hordák megfékezésére) elkezdődött a "határőrizeti célú ideiglenes kerítés építése" (a szovjet hadsereg is csak ideiglenesen állomásozott az országban -45 évig). Halkan odateszi a szót, amivel picsán rúgják az egész sajtó hacacárét: mintaszakasz. Vagyis ez csak egy dísz kerítés. Azt is megtudjuk hogy mekkora lesz: 150 méter hosszú! Nincs elírás, csak méter! Józan állapotban még le is futom azt a távot, ha esetleg nem sikerült messzebbről észrevennem azt a négyméteres magas kerítést, hogy aztán kikerüljem... Értem én, hogy primitív lények tartanak az ország felé, de azért egyik se fog megülni a 150 méter hosszú kerítés tövében és várni a jó szelet, hogy aztán alkalmas időben kidöntse előle. 

A következő poéntól meg már fetrengtem:

"A munkálatokat tegnap rendőri biztosítás mellett kezdte meg a honvédség." 

Most vagy a katonákra vigyáznak, hogy ne lopják el a gázolajat, a munkagépeket és/vagy a kerítést, vagy attól félnek, hogy a katonák fognak megszökni (a munka elől)? Vagy ezek már olyan gyáva katonák, hogyha meglátnak egy menekültet nem merik leteperni? Most őszintén: ha a zöldhatáron akarnék átkelni, akkor tuti, hogy nem arra megyek, ahonnan munkagépek zaja és parancsoló emberi hangok szűrődnek, hanem keresnék egy nyugodtabb terepet, ahol zavartalanul átléphetem az államhatárt. 

A rettentő hosszúságú díszkerítést egy lánctalpas buldózer és egy exkavátor segítségével 43 katona építi, akiket különböző alakulatokból verbuváltak össze -vagy a fogdából. A zsidó közeli Fidesz persze máris örömujjongásba kezdett -Mészáros Lőrinccel együtt, aki a MÁV ásványvíz beszállító tendere után elnyerheti a kerítések leszállítását is...

A déli határt 175 kilométer hosszan tervezik ilyen kerítéssel lezárni. Igazából a bevándorlóknak tök mindegy, hogy Szerbián, vagy Románián keresztül jutnak el hozzánk...

Miért nem könnyű a zenészek sorsa?

A legtöbb ember azt hiszi, hogy a zenészek még mindig a hetvenes-nyolcvanas évek könnyed életét élik. A kezdő zenészek is valami hasonló rózsaszín álomvilágban élnek. A téveszme, miszerint valaki elkezd gitáron, vagy dobon, vagy bármi hangszeren pötyögni és a vélt tehetségének köszönhetően egyetlen csapásra egyre híresebb és híresebb lesz. Sokan szintén rossz képzelet árnya után futnak, ha azt képzelik, hogy a tehetségüket feltétlenül ki kell élniük és a világnak meg kell mutatniuk. Persze fiatalon tombolnak az emberben a hormonok, a lelkesedés, és a tettvágy, ami csoportos orgiára lép egy kis bizonyítási vággyal és kölni illatú hatalmas rózsaszín felhővel. Ezen aktusok ivadéka végül rendszerint csalódás, mert a várt gyermek csúnyább és nehezebb, mint azt elképzelte a leendő kiégett ex-rockzenész. 

Szintén kevesen tudják, hogy mi munka és pénz és ráfordított idő van egy profibb kiállás mögött. A tervezés kevés. A megvalósítás hosszadalmas és sokszor kín -nem csak játék és mese. Mert mindig jön egy ronda, kopasz Hókuszpók a rohadék vörös macskájával és állandóan zaklatja a törpök kis életét és belerondít a leveses fazékba. És ilyenkor jönnek a tagcserék, a csalódások miatti "felhagyok a zenéléssel" történetek. Nem is baj. Mint már említettem: nem mindenkinek kell zenélni. Úgyis telítve van a piac. Főleg a kópiákkal. 

Aki zenélni kezd, annak oka van. Általában egy idol, egy példakép. Először imádja a zenéjét, aztán megtanulja azt, ellesi a technikáját, a gesztusait, sőt még a színpadi kiállását is. És lám megszületnek a klónok, az újabb James Hetfield-ek, Slash-ek, vagy Lukács Lacik, Halász Ferik. Ezzel még nincs gond, de a végeredmény korántsem olyan, de a klónok ezzel nem foglalkoznak. Ők így érzik jól magukat. A többségük megragad ezen a szinten és évekkel később se lesznek jobbak -már ha még zenélni fognak egyáltalán. Akik túllépnek a másolás korszakán, azok kialakítják a saját stílusukat, megtalálják a saját hangzásukat és képesek lesznek -talán- olyan zenét is kreálni, ami kicsivel több, vagy más, mint amit már eddig ezerszer hallottunk. 

Ekkor jön el a legnehezebb fázis: a temérdek szabadidő és pénz beleölése a játékba. A komolyabb felszerelés hatalmas összegek felemésztését követeli meg, amit máshonnan kell elvonni. Ez persze nem tetszik a rokonságnak. A párkapcsolat ilyenkorra már vagy egy stabilan működő, állandó és minden tekintetben elfogadó státuszban tetszeleg, vagy ennek az ellenkezője áll fenn: sem állandóság, sem stabilitás és leginkább semmi működőképességről nem lehet beszélni. Pedig miért is áll ki a zenész a színpadra? 

Mert figyelemre van szüksége! A legtöbb hangszeres, aki kiáll a világot jelentő deszkákra rendszerint valamilyen frusztrációval, elrejtett sérelmekkel és gátlásokkal van tele. Máshol nem kapja meg. Ott kiéli magát, kiadja magából a zenéjével és a szövegeivel. Aztán vagy bejön, vagy nem. Pár évtizeddel ezelőtt bármi bejött. Ma már az emberek többsége nem jár koncertre, vagy egyáltalán nem szereti az élő zenét. (Jelezném, hogy egy "DJ" által prezentált, mások által megírt számok egymás után rakosgatása még ha azt egy párás teremben tolongó, pár tucat beszívott részeg előtt is csinálja, még nem élő zene)! Ráadásul annyira telített a piac, hogy azt a kevés koncertlátogatót is megosztja. 

Rendszeresen találkozunk azzal a jelenséggel, hogy egy-egy városban ("az egyik város, a másik meg Kóny") a helyi zenekar behozza a sleppjét, felszopják a bulit, majd a blokk végén az ismerősök lelépnek. Az ismeretlen zenekarra meg nem kíváncsiak. Jártunk úgy -konkrétan Kónyban-, ahol a szervező zenekar is volt akkora paraszt társaság, hogy még ők is elhúztak. Egy üres sátornak és néhány az utca végén csaholó kutyának kezdtünk zenélni. Pár szám után fogtuk magunkat és elhúztunk. Legutóbbi két bulink (a Vekeri fesztivál és a salgótarjáni Rock Tábor) hasonló cipőt viselt. A Vekeri fesztivált nem először rendezték meg, viszont utoljára. A rendezvény annyira alacsony színvonalra jutott, hogy még az irány se volt kitáblázva, hogy ez a fesztivál erre és erre van -Salgótarján ugyan ez, csak ez először volt szervezve. A Vekeri tó partján, vagyis abban az ezeréves szoc táborban nagyjából negyven-ötven ember lézengett. Ez a szám tartalmazta a szervezőket, technikusokat és büféseket és az időnként betévedő, járőröző rendőröket. Ezért nem meglepő, hogy azt mondogattuk, hogy "próbáltunk egyet Debrecenben". Volt mondjuk haszna: kiépítettünk néhány fontosnak látszó kapcsolatot, ami a jövőben akár virágzó társulásokká is alakulhat. Sajnos Salgótarjánra ez nem mondható el. A szervezés penetráns, a hozzáállás gyerekcipőben topogott és csak a sűrű bocsánatkéréseket hallgattuk. Egy idő után negédesnek hatott és nem érdekelt bennünket. Szerencsére öttel több embernek játszottunk, de a helyi, főként feldolgozásokkal operáló zenekarok és a slepp itt is egymásért volt. Nekünk 22:30-kor kellett volna színpadra állnunk, ennek ellenére 23 órakor még azon veszekedtünk, hogy az épp csigatempóban felpakoló zenekar után ki következzen. A lassú tempó, hogy a koruknak volt e tudható, vagy csak szimplán baszakodtak, nem tudom, minden esetre elég dühítő volt, hogy nem volt felelőse a rendezvénynek és senki nem irányította a színpadi fel és lepakolást, a zenekarok sorrendjét. Egymásra voltunk utalva, ami persze indulatokat szült, mert valahonnan előkerült még egy zenekar, akik az elénk ígért brigád után akartak játszani, mondván az ő felszerelésükön nyomnák le a bulit. Mi meg persze nem voltunk hajlandóak több késést bevállalni, és ragaszkodtunk a sorrendhez, aminek a következménye az lett, hogy a hoppon maradt pofátlankodó brigád és sleppje lelépett és az egyik zenekar tagja -aki részben szervezői minőségben tetszelgett- ismét sűrűn kért elnézést a közjátékért. Éjfél körül szólalt meg az intrónk -öt embernek. Aztán a blokkunk során néhányan még előkerültek és végül egy egész jó kis családias bulit csaptunk, közkívánatra játszottunk némi ráadást. Szerencsére Moneszunk keze egész jól bírta, Faby nem szakadt. Sapival fel-le jártunk a színpadról és együtt pogóztunk azzal a néhány metál-rajongóval, akik még kitartottak, Hökink pedig mindezt csodálkozva nézte a színpadról. 

Kudarc lett volna? Részben. Elszomorító a rendezés és, hogy az emberek nem kíváncsiak az ismeretlen zenekarokra -ez általánosan is igaz: közömbösek és zárkózottak vagyunk az ismeretlennel szemben. 

Siker lenne? Nem egészen. Viszont az a néhány ember, aki ott volt és végén odajött hozzánk pacsizni és azt a pár szót nekünk szögezni, hogy "kurva jó volt, baszki", azért a néhány emberért -talán új rajongóért- megérte. Ezt a részét hívom pozitív visszacsatolásnak. Apróság, de ez mozgat. Az a pár szó, az elismerés szavai, amit a művészetünk bemutatása után kapunk sokat jelent. Nekem mindenképp. 

A legtöbben ennyi kudarc után feladnák és feladják. Nem is baj. Jönnek és vannak mások, akik kitartóbbak. Mazochisták lennének? Olvass vissza egy kicsit. Számukra ez picsafüst. Vagy szellentés a tornádóban. Aki nem elég kitartó: elveszik. Ahogy anno tanfolyamvezetőnk mondta: az erősebb kutya baszik. Ennyi.

Ismét indulásra készen.
(b-j.: a mi Sapink, szálkás cuki Fabynk és Közép-Európa legvisszataszítóbb férfi felsőteste)

Szolgálati anekdoták - 76. rész

Úgy döntöttem mától csak megrendelésre készül ez a bejegyzés! Haladok a korral, felveszem a Cég és az ország nagy találmányát és addig nem írok semmit, amíg nincs megrendelő!

Szállok le a vonatról, régi ismerős kolléga -előbb volt ismerős, aztán kolléga- rám szól:

- Aztán írjál ám valamit!

Már kezdtem örülni, hogy még egy értékelő, de aztán kaptam a zuhanyt -reggel az mindig jól jön:

- De most már valami jót ám!

A kedvesség mindig ott van a szavakban én meg kihallom -ha akarom.Nem kell nyomatékosítani. 

Szeretem egyébként a negatív kritikát is. Tanulok belőle. Az illetőt utána törlöm az ismerőseim közül -vagy az élők közül. Nem, valójában nem csinálok ilyet. Megjegyzem. Segít, hogy legközelebb még jobb legyen. Aztán vagy összejön vagy nem. Lutri. Akár csak az élet. Ha kilépek az utcára nem tudhatom, hogy aznap pofon vágnak, vagy megsimogatnak? Valamikor is-is. Kell egyébként a negatívum, mert különben elszáll velem a ló és beképzeltebb leszek, mint aminek tartanak. Bár így is sok beképzelt mozdonyvezető ül a vezetőállásokon -csak kevesen gitároznak közülük. 

Pár száz méterrel arrébb botlottam bele a második megrendelőbe. Ősidők óta olvassa az írásaimat. Ő sem ért egyet mindennel, meg a múltkor sikerült megtalálni az egyik írásommal, amikor az egy szakvizsgások hisztijén rágódtam csöppet. Említette aztán, hogy azt úgy érezte, hogy részben neki szól. Igaz konkrétan nem róla szólt, mert akkor se miatta bukott ki, ami kibukott, de magára vette. Jó volt a ruhaméret. 

Szóval említette, hogy nem mert a múltkor odaírni már semmit, mert aztán végül ő jön ki belőle vesztesen -nem az egy szakvizsgás írásomhoz, hanem egy másikhoz (lehet fészekklub hozzászólás). Írj oda bátran! Legfeljebb visszafogom magam! Azt nem árt tudni, hogy a poén az mindig nekem jó. Sokszor az is vigyorog és mosolyogva gratulál, akiről szól. Az ilyenek hozzák a következő poénokat, nekem csak meg kell csócsálni, kiköpni és tálalni. 

Mielőtt elmentem volna szolgálatba mondtam Ravennek (aki nem tudná ki az és ostoba kérdéseket tenne fel, olvassa el a Johnny Casco című írásomat -köszi), hogy viszek egy gitárt szolgálatba (Bakonyba), hogy ne unatkozzam, amíg várom a másik vonatot, amivel aztán cserélek. Úgy is lett aztán. Felfelé menet a Kukac (a vjv) kérdezte nincs e véletlenül fészekklubom, mert akkor meg tudnám nézni, hogy mit posztolt. Gúnyos nevetés tört ki belőlem. Ösztönösen. Párszor már elmagyaráztam, de hozzá valószínűleg nem jutott el az infó, de ott és akkor újra és most megint:

- Nincs okos telefonom, tabletem, notebookom, laptopom. Ha elmegyek otthonról sokszor az ezerévesnek számító telefont se, de még csak órát se viszek magammal! Én gitárt viszek -vagy egy doboz sört. Mostanában a fényképezőgépet szoktam gyakrabban. Az is ezeréves. Bálint már mondogatja, hogy szerezzek be egy frissebb kivitelt. Erre csak annyit felelek, hogy majd ha már nem látja el a funkcióját, akkor. Addig nekem -a tudásomhoz és kihasználtsághoz mérten- ez bőven kiszolgál. Elbohóckodom vele:

Mostanában ráálltunk a RAW formátumra. Ezzel bohóckodunk.
(Tegye fel a kezét, aki nem vette észre a gitárt a képen!)

No igen. Most vittem gitárt, fényképezőgépet és még mindig ott lapul a táskámban egy Kurt Vonnegut: Börleszk kötet. Ilyenekkel kötöm le magam a munkaközi szünetben. Vagy amikor a fékpróbára várok. Vagy ha a vonatterhelési kimutatásra és fuvarokmányokra. Vagy két vonat között forduló és/vagy középállomásokon. Az este például a bakter Janinak játszottam a gitáron. Azt mondta tetszett neki. Én meg ennek örülök.

Annak viszont cseppet sem, amit a celli kolléga művelt az este. Megérkezett Szentlászlóra és már ugrott is le a korszerű járműről. Gyorsan elvégzi a kapcsolást, körüljár és mindenki mehet a dolgára -gondoltam én. Irányát a forgalmi felé vette és odadobta nekem:
- Körüljárok és cserélünk!
- Oké! -feleltem. Azt gondoltam azért megy be a Tirpákhoz, hogy megbeszélje a mozgást, vagy engedélyt kérjen. Aztán eltelt öt perc. Közben megjött drága Gyöngyink, megbeszéltük a másnap reggelt, hogy ki mikor hogyan és kávé nélkül kérem a cukrot. Majd eltelt még pár perc, de a kolléga csak nem jár körül. Nem végzi a kapcsolást se, csak bent ravedzsol. Fogtam a cuccom és elhagytam addigi bázisom és átszerelvényeztem a frissen érkezett motorra. Azzal is előrébb vagyok. Az idő közben telt, a dolgozó még mindig az irodában. Mondok, már csak megnézem mi folyik itt? Ha verekedés van, nem akarok lemaradni, legfeljebb segítek belerúgni valamelyik baromba. Ha vita támadt, vagy csak egyszerű társasági beszélgetés folyik, akkor meg azt intézzék már el körüljárás után, mert személy szerint szívesen vízszintesbe helyeztem volna magam, mert addigra a hátam már eléggé fájt. Az irodához érve látom, hogy egykedvű társalgás folyik. Kicsit megemelkedett a vérem nyomása higanymilliméterben és az ajtóban pöffeszkedő épp megforduló patásnak jeleztem, hogy mikor szándékozik végre körbejárni? Jelezte, hogy nem sokára. Helyet foglaltam az utastérben szemmel tartva a placcot.
Eltelt még fél óra mire méltóztatott körüljárni. Hogy azt miként végezte nem részletezném, mert a sérelem ellenére nem kívánom bejelenteni. Mikor összeszedte a cuccát odaballagtam hozzá, majd mikor rám nézett kicsit megszeppenve adta át az üzemnaplót, a KZ és D2 kulcsot, majd sietve távozott.
Azt mondják elég beszédes a tekintetem és kellemetlen a környezetemben maradni, ha erős a negatív kisugárzásom (harag, düh). (Az ellenkezőjét is említették már, hogy a nyugodt és kiegyensúlyozott, esetleg boldog kisugárzásom másokra nyugtató és pozitív hatást gyakorol -ám legyen).
Kérdezhetitek, hogy miért nem jártam addig körbe?
- Nem az én dolgom. Azon már túl voltam, amikor a sajátommal érkeztem.
- Egy kurva szóval nem mondta a celli, hogy nem járnál körbe? Szívesen segítek, ha kell. Velem lehet tárgyalni. De néma gyereknek anyja se érzi a szagát... vagy valami hasonló.

Nyilván lesznek pro és kontra érvek. Lesznek akik köpködni fognak. Lesznek akik mellém állnak a kérdésben. Úgy gondolom, hogy ne raboljuk egymás idejét feleslegesen -ez az élet több területére is igaz! Ha valaki kaszinózni akar, tegye, de másnak ne ártson vele, ha használni nem tud.

Sajnos van egy nagyon rossz tulajdonságom és ettől tartanak a legtöbben. Sokan haragtartónak mondanák. Nem haragszom. De nem felejtek. Bosszúálló típus vagyok. Nem akkor adom vissza az okozott sérelmet, amikor várható. Később. Amikor azt hiszed, hogy minden szép és jó, meg frankó, meg ilyenek... mert édes a bosszú!

Jah! Csabinak a Húzóra és Zsoltinak a Gyárira küldeném ezt a dalt! Kellemes kávézást!

Mi folyik itt?

Általában követem a statisztikáimat. Hiúságból. Asszem... Eleddig meglepődtem azon, ha bizonyos havi statisztikai adatokat megdöntöttem. Kicsit meg is örültem neki. Talán tényleg jó, amit csinálok. Ami viszont ma fogadott, attól hanyatt baszódtam! Ilyen eddig tényleg nem volt. Mutatom:

Egy nap alatt 490 oldalmegjelenítés. Most vagy az történt, hogy a TEK, a MOSZAD, az FBI, az NKH, a vezetőség, meg a tököm tudja milyen szervek rá nem szálltak a blogomra és egyszerre készülnek rátérdelni a mellkasomra miközben a jogaimat sorolják, vagy valaki elolvasta az összes bejegyzésemet -kétszer. A héten a szolgálati anekdoták "fogytak" a legjobban, sőt általában azt valamiért nagyobb érdeklődés kíséri, mint a többit... 

Nagyobb meglepetést inkább ez okozta:

Az eddigi rekordom tavaly október 1055 olvasással, öttel maradt le az idei március. Aztán júniusban csak úgy ontottam magamból a szavakat -Lacink meg itta őket- és 12 bejegyzés született, ami 1847 olvasást eredményezett. Na most ebben a hónapban -június ötödik napján mondom ezt- egyetlen bejegyzés született (Szolgálati anekdoták - 75. rész), mégis már most az 1800-at nyaldossa alulról a mutató! 

Mit is mondhatnék? 

Köszönöm az érdeklődést!

folyt. köv. 

Szolgálati anekdoták - 75. rész

"P" térített szolgálatban fizetésért "wellnesselhettem". Na ez a nem semmi.

Reggel még nem volt annyira penetráns az idő, bár a pólót már hat órakor tudtam hanyagolni. Aztán fokozatosan kúszott az a nyamvadék higanyszál a Nappal együtt. Ha tolattunk nem érezte a bőrömön át a szervezetem, hogy túlságosan is hőség lenne. Csak 35 fokot mutatott az MFB. Másfél órás pihenőben alulról szárazon nyaldosta a 40-et. Na ez a nem semmi.

Annyira meleg volt a vezetőálláson, hogy a cigim a dobozában egymás után meggyulladt és elszívta magát. A kiflik órákkal a vásárlás után nem csak olyan hatást nyújtottak, mint amik frissen kerültek ki a kemencéből, de a vaj is sercegett volna rajta, ha megkenem. Na ez a nem semmi.

Amikor bevittem a gépet a tehénszaros fűtőházba, majd betértem a beíró helységbe a hőmérséklet különbségtől -de lehet, hogy a fagyos fogadtatás miatt- megkeményedett a mellbimbóm. Na ez a nem semmi.

Árnyékolástechnika.

Az árnyékolni valót a Cég biztosította, az ezeréves pokrócot a szüleim. Ronda és viseltes, de télen takaró, nyáron árnyékoló. Egyébként az a "perzsaszőttes" egyidős velem. Úgy tudom, hogy amikor beszakadt alattam a Duna partoldala, ez ott volt. Két-három éves lehettem -még a '80-as években. Apám mentett ki. Na ez a nem semmi.