Márkázott vaj

Magyarázza már el nekem valaki, hogy milyen márkát használtak? Adidas? Gibson? Canon? Orion? Vagy ki nem selejtezett keletnémet márkát?

Szolgálati anekdoták - 69. rész

Pár napja kifogom, hogy szakadó esőben indulok szolgálatba. Megesik. Meg esik. Egyik alkalommal, nem is olyan régen -pár nappal ezelőtt, hogy tovább szűkítsem a kérdést- kedves tatabányára átigazolt kollégánk, Geri úr panaszkodott az eső miatt. Akkor azt feleltem neki, hogy addig ne zavarja az eső és ne panaszkodjon miatta, amíg nem egy lövészárokban kell hasalnia ilyen időben!

Csak hogy a múlt éjszakás szolgálat elmesélésével is haladjak: szarrá áztam a lakástól az állomásig. Boldogabb lettem... Nem, nem lettem, de nem lövészárok, úgyhogy örülök. Plusz poén a történetben, hogy az Erdő csárdától -aki nem tudná hol is található: Mordor határában van, ott ahol megszűnik a T-mobil térerő- nyugatra már semmi csapadék nem hullott, sőt, még a nap is előkandikált, hogy tovább bosszankodjam. Minden esetre bedugaszoltam a füleimet némi zenével és igyekeztem leszarni a dolgokat. 

A tehénszaros győri fűtőházban nem sokkal érkezésem után megkezdődött a vetítés: jöttek a friss információk, amit a hívők, a Nagy mozdonyvezetők egyből szentírásnak is vettek. Persze a mindenhez értő Lakberendezőnek most is volt véleménye, amit sietett megosztani a publikummal. Az egyik kérdéshez, amikor már nem bírtam a birkák tanait hallgatni, beköptem egy mondatot -tényszerű megállapítás és csak a vakok nem látják ezt át reálisan:

- Diktatúrában mindent lehet.

Ettől aztán a rendszer hűbéres kutyái csaholni kezdtek, és egyből kiderült, hogy van még ebben az országban és ezen a telephelyen olyan, aki védi a jelen demokráciának álcázott diktatúráját és annak hős vezéregyéniségeit. Nem volt több kérdésem. Hülyékkel nem állok le vitatkozni. 

A forda szerint egy előkészített szerelvényhez mentem volna ki váltani. Kimenni kimentem, csak nem volt előkészítve: ott volt hagyva parkolóban, kulcsok beadva a forgalmiba és a munkavállaló arra se volt hajlandó, hogy betelefonáljon a felvigyázó irodába (direkt nem felvigyázót írtam, mert abból Győrben kevés van) és jelezze, hogy megdobban. Akkor az ember úgy készül fel a "váltásra". És akkor most visszaigazolom a reszortost fészken, hogy ezt ő is elolvashassa...

Mindezek ellenére sikerült viszonylag menetrend szerint elindulni (azért csak viszonylag, mert szemből a Rajdzset megint késett, amit a kettőre fogadnak le és persze a személy meg az elsőről kecmeregne ki). Alig tettünk meg pár métert egy alkesz arc nyitott be. Megfordultam és száraz parancsoló hangon tájékoztattam, hogy ez nem az az ajtó, amit keres. Gyárvárosban aztán be is kulcsoltam magam. Kezdett tele lenni az a bizonyos edény.

Az este fénypontja a felborult Flirt forda okozta egyre terebélyesedő káosz lett. A Déli forgalom irányítói, a START ügyelet és a Motorvonat-irányító teljesen más fordulókat néztek és igyekeztek ahhoz igazítani a szolgálatot - több-kevesebb sikerrel. Végül csak sikerült kialkudni egy használható verziót, bár néhányan így is szidták a másik felmenőjét, viszont vonatommal időben el tudtam indulni.

Tatabányán ismét eső fogadott, meg néhány plusz tehervonat, amik a tatai gázolás miatt kezdtek feltorlódni. Igyekeztem a hátralevő feladataimat sebtében elvégezni, hogy minél több időt tölthessek a saját szerelvényem előfűtésével... Fél ötre már viszonylagos rend lett és ez a látvány fogadott:

Keverék

Napok, vagy hetek is elteltek már. A rendszertelen életritmusom a szokásosnál is rendszertelenebb, rapszodikusabb és szélsőségesebb, mint valaha. Egyre kevesebbet, vagy egyáltalán nem alszom. Közben szolgálatba járok, próbákra, szórakozni, ismerősökkel beszélgetek, filmeket nézek, vagy csak elmegyek tekerni egyet a choppával. A rekord ébrenlétem 52 óra lett a napokban. Aztán a vendégemet elkísértem egy darabon, majd hazaérve aludtam három-négy órát. Eltelt megint néhány nap, amikor hol többet, hol kevesebbet sikerült aludnom, volt amikor 20-30 perc jött össze. Időnként rémálmaim vannak, de általában nem álmodom. Az ébrenléti szakaszban folyamatosan pörög az agyam egy rakás dolgon, ráadásul az egész katyvasz keveredik a szemcseppem okozta keserű szájízzel: zenekar, új tervek, ex-barátnő, következő gondolatok, napi teendők, kéne egy cigi, megint elfelejtettem cseppenteni a szemeimbe, zenekari szarságok, magánéleti szarságok, mit mondott akivel épp beszélgetek, miről beszéltem éppen, mit kell vennem otthonra, kék szempár és vörös haj, kéne még egy sört inni mert még belefér, és előröl az egész kicsit megkuszálva egyes dolgokat kihagyva másokat belehozva. Aztán az egész következménye az, hogy hajnali fél négykor vagy a blogomat írogatom, vagy fényképezni támad kedvem, vagy felülni a choppára és tekerni egyet, esetleg kiállni a gangra egy sörrel és cigivel a kezemben, mert aludni nem tudok. 

Hamarosan szolgálatba kell mennem...

Szolgálati anekdoták - 68. rész

Sokat gondolkodtam rajta, hogy írjak e egyáltalán, megadva a lehetőséget a győri majmoknak, hogy bejelenthessenek és aztán úgy döntöttem: egye fene, itt van, hogy rohadjatok meg. Élvezkedjetek... bunkókáim...

Éjszakás előtt aludtam keveset... hát utólag nem kellett volna, mert sikerült azt álmodnom, hogy mozdonyvezetés közben (V43-assal) egy útátjáróban (Győrszentivánnál páros irányban) belerohanok egy szabálytalanul áthaladó teherautó hátuljába. Szerencsére nem egy életszagú emlék újbóli kivetülését láthattam felvételről és remélem nem a jövőt sikerült ismét megálmodnom, de minden esetre megviselt még így is. 

Kedvenc feljelentkezési időmben (20:46) álltam szolgálatba, de a Lakberendező már azzal fogadott, hogy már elindult Öttevényről az a vonat, amit váltani fogok. Nem tudom, hogy a torony rendezte így, vagy a felvigyázó-szerűség, minden esetre 20:52-kor már mozdult alattam a kerék a 023-as Gigant vontatta kürtösi kilépőssel. Gond nélkül lendültünk bele az éjszakába, de sajnos a keleti elkerülő felüljárója alatti kiszigetelt rész után a hátsó áramszedő már nem akart többé a vezetékkel simulni, ezért meg sem közelítette azt. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy Győrszentiván bejárata nem állt, így akadt időm megszelektálni. Fradiig utána már csak Biatorbágy bejáratánál és Kelenföldön álltam meg forgalmi okok miatt. 

A tehénszaros Franzstadt előtt szólt a mozdonyos, hogy váltás lesz és az én vonatom még Újszász környékén leledzik, úgyhogy addig ássam be magam. Irányító tervez, forgalom végez: előbb értem oda, mint a váltás és persze a külsős hozta az írást. Ezzel még nem is lett volna gond, csak mindenáron rám akart tukmálni egy olyan vonat papírjait is, amikhez közöm nem lett volna. Erősködött ugyanis, hogy aki engem fog váltani majdan, azzal megcserélek és viszem vissza azt, amit amaz kolléga hozott. Nem hagytam magam rábeszélni egy Fehérvárra tartó roncsmenetre, úgyhogy csak szimplán felhúztam jelzőre és nagyjából háromnegyed óra múlva megérkezett a váltás. 

Beslattyogtam komótosan a beíróba, felvettem a pozíciómat egy kellően szélvédett helyen és hagytam múlni az időt, ami olyan sebesen zúdult, mint az esővíz. Frissen visszakapott éleslátásomban örömködtem: láttam, ahogy a szél megkavarja a cseppeket, akár a cápa rajban úszó halakat. Hiába üldözte őket, a parányi halak rajai végeláthatatlanul, öngyilkos módon zúdultak a földre.

Fél kettőkor az ezeréves 004-es Giganton leváltottam a keleti országrész egyik fűtőházának munkavállalóját. Irányítóék nem beszéltek egymással, így a mozdonyvezető kollégával együtt csodálkoztak rajta, hogy az enyém odaküldött váltani. 

Élmény volt újra ezzel az őskövülettel hajtani: az 1500 tonnás terhét könnyedén húzta fel a torbágyi emelkedőn az eső ellenére. Bármennyire is igyekeztem és L.Bandinak megígértem, hogy megelőzöm, a Szárliget és Tatabánya közti vágányzár miatt erre nem lett lehetőségem. Majd legközelebb. 

Majdnem elfelejtettem:
 Csabi! Dobd meg a 201-est!

Forog a kerék

Forog a kerék, szalad velem a vonat

ezerszer is megtettem már ezt az utat.

A gondolataim mégis máshol járnak

Nem itt és szívemmel együtt másra vágynak.

Rába-parti hosszú falu néma, csendes.

Nem emlékszik rám és nem is szeretne.

Elrejti előlem azt, ki számomra kedves

Azt sajnálom csak, hagytam hogy így legyen.

Megállt a vonat, nem forog a kerék.

Az elmém viszont szalad, rohan felé

Féke vesztett. Folyton. Szüntelen.

De hiába minden. Többé már nincs nekem.

Közszemérem-sertés

Szolgálati anekdoták - 67. rész

Tíz óra a Húzón.

Johnny Casco halála

A történetben megjelenő személyek és nevek, helyszínek és a történet a képzelet szüleménye, így bármilyen párhuzam a valósággal a véletlen műve... vagy mégsem.

A nem kívánt hívás

Az ablakon túl az álmosan botorkáló droid szerű emberlények fittyet hánytak a fákon egymásnak daloló madárseregletnek. A reggeli kávéjuk még a szemüket feszegette és ennyi aktivitás nekik bőven elég volt. Nyílászáróimba helyezett üvegtáblák ezt a korai zűrzavart kellően elszigetelték tőlem, aki épp kimerült testtel álom nélküli világában leledzett. Csak a térerő juthatott át ezen az idillen, így hát megcsörrent a telefonom. Jobban utáltam a hangját, mint bármikor. Általában lenémítom, ha lefekszem aludni, de annyira kapatosan és elfoglaltan sikerült hazajönnöm, hogy ez most elmaradt. Szidhattam is magam miatta, hogy akkor annyira nem tudtam túllépni állatias ösztöneimen, hogy ezt megtegyem. Erőt vettem magamon, szétfeszegettem a szemhéjaimat és a fejem fölé emelt kijelzőre meredtem. Egy ismeretlen szám. A kezem visszazuhant az ágyra, épphogy nem tarkón vágva a múlt éjszaka főhősnőjét. Békés álmát a váratlan hívás sem zavarhatta meg, ahogy a lezuhanó karom se. Újabb erőfeszítés és a készülék a fejem mellett kötött ki. A számon halk gurgulázás szökött ki, ami egy "igen"-nek szántam.

- Halló -szólalt meg egy reszelős hang. Nem tudtam hová tenni. Pislogtam magam elé fülemen a készülékkel. Lassan megindult a fejemben lévő processzor, dolgozni kezdett a winchester katedrál, újrafuttattam az elhangzott hangot. Kellemetlen volt, ahogy visszhangzott az agyamban. Beugrott. Felismertem. Ezer éve nem volt hozzá szerencsém. Pontosabban gyerekkorom óta. Nem hiányzott. Egy iskolát végeztünk, csak ő pár évvel alattam járt. Már akkor is jellegzetes hanghordozásáról és erőltetett oroszos akcentusáról könnyen meglehetett ismerni. Nincs több ilyen orgánumú ismerősöm -legalábbis úgy emlékszem.

- Szevasz -kissé meglepetten fogadtam a hívást. Az előző nap bevitt alkoholok és cigaretta mennyisége miatt felgyülemlett slejm hatására kapart a torkom és totál keresztapásan hangzott minden elhangzott szó.

- Kivel beszélek? -tettem fel a kérdést, mintha nem tudnám a választ. Le is buktattam magam egyből.

- Ne játssz velem, tudod jól -hördült fel a túloldalról a hang- Szása vagyok.

Persze, hogy tudtam, csak nem akartam a bájcsevejt. Valójában Juhász Sándorként anyakönyvezték a fickót, csak azt mesélte be mindenkinek, hogy az apja egykor az országban ideiglenesen állomásozó, hősi szovjet hadsereg tisztje, és vele csak oroszul beszél otthon kiskorában. Tetszett neki a történet és annyira beleélte magát, hogy évekkel később már csak így tudott kommunikálni.

-Miben segíthetek? -tettem fel egy újabb őszintétlen kérdést. Ez a reggel nem a önzetlen jóakaratom megnyilvánulásainak ideje. Még mindig nem állt szándékomban csevegni a fickóval, csak akarva akaratlan ez a mondat futott ki a számon. Aludni akartam, vagy visszabújni két csodás mell közé, de beszélgetni biztosan nem.

- Találkoznunk kell! -határozott, utasítás szerű kijelentés. Inkább felszólítás. Sosem szerettem, ha utasítanak. Pont ezért lettem szabadúszó. Ha pénzre volt szükségem összehoztam egy-egy üzletet a régi kapcsolataim révén, majd kellő körítéssel megírtam a történetet és azt egy kiadón keresztül kiadtam őket. Gyakorlatilag olyan volt az egész, mint egy kis Bécsi szelet körettel és savanyúsággal. A köret leginkább csak hizlal, a savanyúság meg könnyebbé teszi a száraz köret fogyasztását, de mindenki tudja, hogy a Bécsiben van az igazi élvezet. Van rajta egy kis bunda, ami magában rejti a lényeget, a finom, omlós húst. Nos a legutóbbi Bécsim annyira jól sikerült, hogy repetát kértek belőle. Épp ezen dolgoztam, amikor beleakadtam a bájos éjszakai tündérkémbe. Lehet őt is beleírom majd.

- Mégis miért kéne? -óvatlan és nagyképű kijelentés volt ez tőlem tudva, hogy Szása mekkora simliket hajtott végre az általános óta. Illetve közben is akadtak ügyei: kisebb lopások, kocsifeltörés, szóval semmi extra, amiért egy 13-15 éves srácot lecsuknának, de egy életre keményebbé tették azok az idők, amit a javítóban kellett töltenie suli után. Onnan meg leginkább visszaeső bűnözők és prostituáltak kerülnek ki javarészt. Csak nagyon kis hányaduk akar kitörni abból, amibe csöppent. Vagyis a javító intézet nem éppen a javulást szolgálja. 

- Mert kell! -ennél konkrétabb nem is lehetett volna. Sosem volt egy szószátyár fiú, aminek nagy hasznát vette a vallatásoknál. Ellenben a tettestársaival, akik nyugodt lelkiismerettel bemószerolták Szását. Így aztán alig múlt húsz, amikor először vitték Baracskára két évre betöréses lopásért. Az öregasszony, akihez bementek épp akkor jött haza a piacról. Félreértés ne essék, nem az anyóka fogta meg őket, hanem az unokája és a barátai. Kopasz fejük szórt fényt bocsájtott kifényesített bakancsaikra egészen addig, míg le nem rúgták Szását. A kiérkező rendőröknek azt mesélték be, hogy Szása menekülés közben óvatlanul lefejelte a diófát. Ami igaz is, csak hogy a diófa nem a kertben lengedezett, hanem az unoka kezében és baseball ütő formára volt megfaragva. Csak a nagymama nem látta az igazat, így maradt a három az egy elleni vallomás. A rend éber őreinek meg épp nem hiányzott egy bonyolultabb ügy, így rövidre zárták a kérdést és elfogadták, hogy a kertben álló ezeréves kőris, aminek a legalacsonyabban lévő ága két méter felett van, valójában dió.

- Rendben. Hol és mikor? -nem akartam vitatkozni, inkább belementem a dologba. Hátha van valami kis seftelni valója és abból akár még jól is jöhetek ki. Mindig szerettem kockáztatni, belevágni olyan dolgokba, amik veszélyesek. (Bár ami nem harap nem veszélyes). Néha nagyokat buktam, de sokszor kaszáltam. Inkább az izgalom és az adrenalin hajtott bele ezekbe a kiszámíthatatlan dolgokba. Bizonyára most is ez motivált.

- Este hétkor. A régi nyomdával szemben van egy hamburgeres. Ismered? -hogy a fenébe ne. Törzsvendégnek számítok. Amióta a malacképű picsa nincs ott, még a kaja is jó és kiadós.

- Persze. Ott leszek. -vártam, hogy elköszönjön, vagy valami, de csak a vonal megszakadt hangot kaptam búcsúzásnak. Nem kicsit éreztem arcátlan húzásnak. Pislogtam még magam elé egy darabig, míg felfogtam, hogy mi is volt ez valójában, majd magam mellé helyeztem a készüléket. Ekkor ébredt meg az éjszaka főhősnője. Vörös haján a felkelő nap járta első táncait, ravasz tekintetében erős kontúrral rendelkező, halvány szürkészöld íriszű szempár ült, ami most bágyadtan meredtek rám. 

- Ki keres ilyen korán? -kérdezte fáradt hangon. Az éjszaka mély nyomott hagyott rajta is. Egy rock kocsmában ismerkedtünk össze, ahol egy blues zenekarral lépett fel. A művészneve Raven. Rögtön magával ragadott Katey Sagalra emlékeztető énekével és kacér kiállásával. De lehet, hogy csak a bennem megbúvó fél üveg vodka tette különlegessé a kialakult képet. Minden esetre le sem vettem róla a szemem. A sokadik számuk közben akadt össze kettőnk tekintete és többé nem is engedtük el egymást. A blokkjuk végén gratuláltam neki, majd meghívtam egy italra. Aztán még egyre. Majd még egyre. Azután... megcsörrent a telefonom. 

Kellemes viszontlátás 

Ravent nem dobtam ki a lakásból, csak azért, mert el kellett jönnöm, viszont nem is tartóztattam. Ha akar elmehet -ajánlottam fel neki a szabad választás lehetőségét. Erre nem felelt semmit, csak érzékien megcsókolt, majd elindult vissza a szobába. Ahogy távolodott még az ajtóból féloldalt visszafordult és kacéran rám sandított. Alighanem a beszédes szemei miatt zúgtam bele... Korábban indultam el a megbeszélt helyre: jobb szeretek várni, minthogy utólag szemrehányó tekintetek hadával keljen szembesülnöm. Az idő kellemes volt, így hát sétáltam egyet. Kiszellőztettem a fejemből a tegnap estét, az azt megelőző hetet és az előző pár hónap maradékát. A város tele járókelőkkel, az utakat autósok és motorosok szelték hosszában, szinte alig lehetett átjutni egyik járdáról a túlsóra. Közben nézelődtem, gyűjtöttem magamba az információkat, inspirációkat. Ki tudja melyikből születik előbb-utóbb egy jó történet?
A hallójárataimból viszont kizártam az utcát. Inkább klasszikus '70-es évekbeli rock zenéket hallgattam a vendéglátóipari egységig. Illett ehhez a tavaszi hangulathoz -minden kezdett zöldbe borulni. Elmerengtem kicsit. Jimmy Page, Tony Iommi vagy Keith Richards. Zseniknek számítottak abban a korban. Akkor kellett volna élnem és nem ebben az országban, de hát ez jutott. Igyekszem a lehetőségeimből kihozni a maximumot, hogy kellemesebbé tegyem ezt az életfájdalmi ciklusom. 
A hamburgeresnél a visszatérő vendégeknek kijáró lelkesedéssel fogadtak, mint mindig. Bár egész nap nem sokat ettem, de most mégsem voltam túl éhes, úgyhogy csak egy XL hamburgert kértem, meg egy diétás kólát. (Utóbbit csak azért, hogy utána bármilyen zsíros szart magamhoz vehessek -a súlyproblémával küzdők legalábbis ebben a hiszemben élnek). Kiültem a teraszra és élveztem a langy meleg napsütést, az illatokat, a nyüzsgést. És közben vártam, hogy Szása feltűnjön végre. Elmúlt hét már egy fertály órája, de a régi ismerős sehol. Vagy csak én nem ismertem fel.
Már csak a kólámat szürcsöltem, amikor megjelent egy közel kétméteres, kopasz, kigyúrt és agyontetovált, diszkós kidobó alkatú fickó. Olyan Kerry King típusú, beképzelt bunkó, csak ennek nem volt szakálla. Azért tűnt fel, mert ahogy elhaladt előttem, hosszan végigmért. Belépett az üzletbe, egészen a pultig. Rendelt magának valamit, aztán kijött, az asztalomhoz jött, majd velem szemben leült. Bárhol helyet foglalhatott volna, hisz egész eddig a teraszon csak én foglaltam helyet, a többi asztal üresen várta az étkezőket. Nem köszönt, így nem viszonoztam, csak néztük egymást. Szúrós, goromba tekintete hosszan, kihívóan méregetett. Nem szóltunk egymáshoz, amíg a bájos felszolgáló ki nem hozta neki a rendelését. Ekkor szóltam a csajszinak, hogy hozzon még egyet abból, amit ezelőtt fogyasztottam. A kopasz közben nekilátott belapátolni a gyrostálat. Gusztustalanul zabált. Gyakorlatilag tömte magába az ízeket minden élvezet nélkül. Mire megkaptam az új hamburgerem az egészet eltüntette, pedig nem kis adagot kapott. Mikor befejezte ült tovább és engem forszírozott. Amikor kivégeztem az újabb hamburgert lassan hátradőltem az ingatag székemben, felemeltem a kólát, belekortyoltam, majd miközben letettem az asztalra megtörtem a csendet:
- Miről lenne szó?
Egyáltalán nem lepődött meg a kopasz. Méltóságteljesen felvette az italát, szürcsölt egyet, majd belekezdett a mondandójába:
- Honnan tudtad, hogy én kerestelek? -nem tűnt meglepettnek.
- Megérzés -feleltem kurtán. - Honnan tudtad, hogy velem beszéltél? Ezer éve nem találkoztunk. -vágtam vissza a kérdést. 
- Ne akard tudni. -ezen a kijelentésen azért megdöbbentem. Igyekeztem rezzenéstelen arcot vágni, de némi nonverbális gesztussal csak elárulhattam magam, mert elvigyorodott. Ez a mosoly egyáltalán nem a jókedv jelének hatott.
- Szóval: miről lenne szó? -igyekeztem rövidre zárni a beszélgetést. Zavart, hogy megfigyelnek. Mármint, hogy az alvilág is, nem csak az aktuális kormány. (Jó reggelt!) Kortyolt egyet az italából, majd a tárgyra tért:
- Mennyire ismered a múltamat?
- Mennyire kellene? -rendőri kapcsolatomnak köszönhetően kellően beleástam magam ahhoz, hogy ne érjen meglepetés. Azért nekem is jól jönnek időnként a kapcsolataim.
- Akkor tudsz mindent. -mégsem volt olyan ostoba, mint gondoltam- Emlékszel kinek dolgoztam pár éve? -hogy a fenébe ne emlékeznék! A Johnny Casco néven ismert keresztapának. A fél életrajza bejárta a hazai és a nemzetközi nyomozóirodákat és a sajtót is. Több politikus, közszereplő tartozik neki, vagy van a markában, mint azt bárki hinné. Azt viszont kevesen tudják, honnan származik. Johnny 1968-ban látta meg a napvilágot egy cigány anya és egy masszív alkoholista magyar apa fattyaként, valahol az Alföldön. Apja nem nagyon foglalkozott vele -lekötötte a napi alkoholmennyiség szájon át történő inputálása. Anyja kiközösítettnek számított, mert elszökött a családjától, hogy kitörjön a nyomorból, amiben addig élt. Egy lepukkant tanyán éltek távol a civilizációtól egy olyan helyen, ahol a madár is inkább behunyt szemmel repül keresztül -cseberből vederbe. Az anyja gyermekét valójában Janikának szólította, mert eredetileg Kovács Jánosként anyakönyvezték. Miután az apja elitta az árvák könnyét is egy forró augusztusi napon '73-ban a házuk előtt összeesett és meghalt. Az asszony nem sokat gondolkodott: összeszedte az ingóságukat és elgyalogolt a Janikával a közeli városba -szerencsét próbálni. Nyomorogtak, az utcán éltek, mert senki nem volt hajlandó befogadni egy cigány asszonyt a félvér fattyával. Erre a rend éber helyi őrei is felfigyeltek és KMK alapos gyanújával becsukták a nőt, a gyereket pedig gyermekotthonba vágták. Soha többé nem találkoztak. Jani itt ismerkedett meg a bűnöző élet alapjaival. Megtanult verekedni, a társait meglopni és kiválóan hazudni. Alig múlt tizenkettő, de a kóterban ő lett a császár. Senki nem mert ellent mondani neki és ekkor vette fel a Johnny nevet a Winnetou könyvek hatására. Itt alapította meg az első bandáját is. Eleinte csak kisebb lopásokat, szinte gyermeki csínynek számító garázdaságokat követtek el -akár csak Szása. Mivel Johnny volt az agytröszt, így övé lett a legnagyobb szelet a zsákmányból -lebukás esetén a büntetésből is. '83-ban került javító intézetbe, ahonnan többször megszökött, de az utcán még nem tudott a saját lábán megállni, ezért rendre visszavitték. Három nappal a tizennyolcadik születésnapja után visszaeső bűnözőnek nevezte egy járási bíróság és több hónap elzárással büntették. A sitten sokat olvasott, tanult az idősebb rabtársaitól. Egészen a rendszerváltásig hol bent, hol kint volt, de többnyire a rácsok mögött tartózkodott. '90-ben nyoma veszett -egyesek szerint álmai netovábbjába, Amerikába emigrált azok után, hogy megnyíltak a határok-, de '94-ben ismét feltűnt és az akkor hatalomra lépő, mára csekély népszerűségnek örvendő párt tagjainak nyújtott segítséget. Négy évvel később pedig az ellenzéket segítette hatalomra. Ekkorra komoly hálózatot hozott létre, ami több lábon állt. A kétezres évek elején "elcsúszott az általa forgalmazott szőkített olajon" és körözést adtak ki rá. Eltelt néhány év mire a politikai élet fedezéke megszűnt, így ismét előzetesbe tudták helyezni. Itt ismerkedett meg Szásával. Akkor szöktették meg, mikor épp a Csillagba szállították át. Mint kiderült a fegyőröket sem fizeti meg jól az állam.
- Igen. -feleltem rezzenéstelen arccal- Úgy tudom megszökött és azóta senki sem tudja merre van. -erre megint elvigyorodott. Azon a zsivány tekintetén már látszott, hogy tisztában van a hollétével kapcsolatban és valószínűleg még mindig neki dolgozik.
- Ez így van. -minő meglepő fordulat. 
- Miért is fontos ez? -kérdeztem sürgetve a beszélgetés tárgyát, hogy minél hamarabb szabadulhassak a kellemetlen társaságától.
- Gondolom rájöttél már, hogy még mindig neki dolgozom. -hajolt közelebb és vette bizalmasra a hangját. Bár még így is bántóan reszelt vele. Válasz helyett némán bólintottam, aztán folytatta:
- Olvasta a könyveidet és tetszettek neki.
- Ez igazán megtisztelő. Nem tudtam, hogy a sitten is hozzá lehet jutni. -gúnyolódtam. Nem kellett volna, mert ettől kissé mogorvábbá vált egyébként is szúrós tekintete.
- Nem kéne poénkodni. -hát ez elég mélyen szántó volt tőle. Nagyon tisztelheti a főnökét, ha ennyire ugrik egy ilyen kijelentésre.
- Folytasd. -nem kértem bocsánatot. Nem éreztem szükségét. Megköszörülte a torkát majd így folytatta:
- Elég kalandos életet élt le eddig, de már kezd kiöregedni a szakmából és bizonytalanná vált a pozíciója. 
Hümmögtem egyet. Nem különösebben érdekelt egy lassan kihaló maffiavezér életútja, bár ha minden szinten megnyílik lehetne belőle akár egy jót írni. Persze nem az én tollamból, vannak nálam százszor jobbak.
Kérdőn Szására néztem, hogy mégis mit akar kihozni az egészből.
- Azt szeretné, ha valaki leírná az élete történetét.
Kérdések ezrei pörögtek előttem. Csak ki kellett választanom, hogy melyiket tegyem fel először. Arra persze nem ártott vigyáznom, hogy mindezt hogyan fogalmazzam meg, mert Szása az első rossz szónál képes lenne fültől fülig felvágni.
- Ehhez miért épp engem szemelt ki a főnök?
- Már mondtam: olvasta az írásaidat és tetszenek neki. Szeretné, ha róla is ilyen stílusban készülne el az életrajza. -arra lettem figyelmes, hogy akárhányszor a vezéréről beszél valami olyan magasztos pátosszal teszi mindezt, mint ahogy egy katolikus pap beszél az istenéről. 
- És hogyan képzelte mindezt? -elég beképzelt dolognak éreztem, hogy egy ekkora svihák írasson magáról egy életrajzi könyvet. Egyébként is: ki olvasná el? Már a sitteseken kívül?
- Arra kér -ekkor kivett a zsebéből egy fehér borítékot és az asztal felém eső részére helyezte-, hogy menj el hozzá a megadott címre. Az útiköltséged benne van. -ekkor felemeltem a kezem, hogy szóhoz jussak, de Szása nem engedte - Kár lenne érted, ha a rendőrségre mennél ezzel a címmel. Mint már sejtheted, minden lépésedről tudunk, úgyhogy felesleges próbálkozás lenne. -olvas a gondolataimban. 
- Nem állt szándékomban. -biztosítottam röviden.
- Reméltem is, különben a kis vörös éjszakai pillangódat nem látod viszont. -ez egy kicsit szíven ütött. Nem azért, mert túl nagy érzelmi kapocs alakult volna ki kettőnk között, hanem szimplán egy másik ember élete múlhat most a tetteim súlya alatt. Kellemetlen érzés ragadott magával. 
- És ha nem vállalom? 
- Dehogynem vállalod. -gonosz vigyor terült el ismét azon a rettenet arcán. Utáltam, ha ezt csinálta. - Sok kellemetlenségtől véded meg magad és a jövőben is hagyjuk, hogy üzletelgess a területeinken. -Na bassza meg! Ezt tényleg megszívtam. Nem volt mit tenni, mint elfogadni az ajánlatot. A biztonság kedvéért még húztam az időt.
-  Kell még tudnom valamit az új munkámmal kapcsolatban? 
- Az állomás mellett mindig parkol néhány taxi, az egyik biztos elvisz a főnök otthonába. Amíg nem végeztél ott kell maradnod. Szállást, ellátást és egy laptopot az íráshoz biztosítanak. Ha készen vagy, megkapod a jutalmad. Egy összegben. A kéziratot ott kell hagynod. Téged visszavisznek arra az állomásra, ahol felvettek és jöhetsz haza. -tiszta sor.
Pár percig némán ültünk egymással szemben, csak egy elhaladó robogó, vagy az utca túloldalán sivítva síró kisgyermek törte meg a csendünket, a mozdulatlanságunkat pedig az üdítőink járása. Azon gondolkoztam, hogyan úszhatnám meg ezt az egészet, de nem jött az ihlet. Szásán látszott, hogy nem gondolkodik. Nem az a típus. Csak várt.
- Mikor kellene indulnom? -böktem ki végül. 
- Holnap. -nem sok lehetőséget hagyott. Hagytam leülepedni az információkat, majd rátenyerelve az asztalon gazdátlanul heverő borítékra feltápászkodtam. Nem nyújtottam kezet Szásának. Hátat fordítottam neki és az épp kiérkező felszolgálócsajnak annyit vetettem oda:
- A számlámat a kopasz úr fizeti!
Késő estig bolyongtam a város utcáin. Kérdések, válaszok, alternatívák és újabb kérdések cikáztak a fejemben. Köveket rugdostam a flaszteren és néztem hogyan szaladnak tova, hátha ezzel rálelek a megoldásra, megtalálom ebből a szituációból a kiutat, de semmi. Egyik cigit a másik után szívtam és a készletem is egyre fogyott. A fákon éjszakai nyugalomra tértek a madarak is, már csak néhány kóbor macska osont el laposan keresztül itt-ott. Kétszer is elhaladtam a lakásom ablaka alatt, mielőtt felmertem menni az emeletre. Nem tudtam, hogy Ravent még ott találom e, vagy ha igen, milyen állapotban? A gangon a bejáratom előtt remegő kézzel elnyomtam az utolsó dekket a korláton, a csikket a parkolóra pöccintettem. A kulcsot lassan a helyére csúsztattam. A fogazat és a zár aktusa fűrészelésnek hatott az éjszakai csendben. A szerkezet fémes kattogással jelezte a nyitást. A kilincsre ránehezedett az idegességtől izzadó tenyerem. Nem tudhattam mi vár az ajtón túl. Lassan benyitottam, majd beléptem a sötét lakásba. Csend honolt mindenütt. Baljós csend. Felkapcsoltam a lámpát, betettem magam mögött az ajtót. Ebben a pillanatban motoszkálást hallottam a szoba irányából. Gyorsan körbepillantottam, hogy mivel tudnám magam védeni egy esetleges támadás esetén. Az asztalról felkaptam egy üres üveget, majd a nesz irányába lépdeltem. Hangtalanul, akár egy zsákmányát cserkésző macska. A kezemben az sörösüveg emelkedni kezdett, majd a benne maradt állott sör végigcsurgott a karomon. A szívem egyre hevesebben kezdett kalapálni. Kinyújtottam a bal kezemet, hogy belökjem a szoba ajtaját. Ebben a pillanatban Raven a vörös hajzuhatagával jelent meg a szoba küszöbén. Nem volt rajta más, csak az egyik boxeralsóm, meg egy ujjatlan póló. 
- Hol voltál ilyen sokáig? -félkómás tekintettel értetlenkedve és szemrehányóan meredt rám. Átöleltem és magamhoz szorítottam. Mintha ezer éve veszítettem volna el. Válasz helyett egy hosszú csókban forrtunk össze.

Társas utazás földlakókkal

Másnap reggel korán keltem, hogy időben odaérjek a megadott címre. Raven elég jó alvónak bizonyult, mert semmit nem vett észre a készülődésemből -vagy jól leplezte. Egy cetlire megírtam neki, hogy pár napra el kellett utaznom, ha akar maradhat, de ha elmegy zárja be az ajtót és felkeresem majd a kulcsaimért, ha hazatértem. Kevés holmival raktam meg könnyű sporttáskámat -nem állt szándékomban hetekre ott ragadni. Magamhoz vettem az előző nap kapott borítékot, majd hangtalanul kiléptem a lakásból. Egy lassan bandukoló alak tűnt fel az utca végén. Nem sietett. Nem volt szokása, már amennyire megismerhettem a szomszédot. Mindig célirányosan közlekedett, de most inkább csak ténfergett a hajnali szürkületben. Nem teljesen volt ura a gondolatainak. Szinte elborult elmével, üres tekintettel meredt az őt körülvevő világra és annak eseményeire. Nézte, de fel nem fogta azt. Köszöntem neki, de nem fogadta. Teljesen máshol járt. Nem tűnt részegnek és amennyire tudom nem volt szokása felönteni a garatra. Kamionosként dolgozott és szinte mindig az utat rótta. A feleségének ettől hiányérzete támadt, így aztán akivel csak lehetett félrekúrt. A kamionost pár nappal később a váratlan hajnali találkozásunk után felakasztva találták. Öngyilkos lett.
A karórámra pillantottam. Megállt. Próbáltam felidézni, hogy a falióra mennyit mutathatott, amikor eljöttem, de nem rémlett fel semmi. Igyekeztem minél hamarabb kiérni az állomásra, mert még jegyet kellett vennem -évek óta nem történt velem ilyen. A pénztárnál ácsorogtak páran, így volt időm felnyitni a borítékot. Ekkor vettem csak észre, hogy nagyjából százezer forint körüli összeg és egy cetlire tollal felrótt cím lapult nálam. Megnéztem a papírdarabot, majd az ablakhoz léptem, hogy megigényeljem a jegyem. Amikor a kasszás hölgy közölte az összeget, már értettem, miért tartalmazott a boríték ekkora összeget...

Sikerült találnom egy üres kupét. Levetettem magam az ablak mellé, majd a holmimmal védőgyűrűt vontam körém -a legtöbb ember így utazik. Azt képzeljük, hogy ettől majd megmarad a kis törékeny magánszféránk. Ettől függetlenül valaki mindig betolakszik a körbe. 
Egy magas hobó fazon lépett a fülkébe. Kiselejtezett német katonai gyakorlót viselt, a vállán szíjon egy fényképezőgép fityegett, akár egy retikül. A járása hanyag és unatkozó jetire emlékeztetett. Mormogott valamit vöröses szakálla alatt -lehet köszönésnek szánta-, majd lezuttyant az ajtó mellé. Szándékosan lazának látszott, mint aki azt akarná közvetíteni a külvilág felé, hogy mindenre tojik nagy ívben. Felcsapott egy könyvet és napszemüvegén át olvasni kezdte, közben a fülébe üvöltött valami zene. Tipikus példa arra, hogy valaki hogyan zárkózik el a külvilágtól. Most két elzárkózott ember ült egymás társaságában... Rápillantottam az olvasmányára. Ismerős cím és író. Nem bírtam megállni és megszólítottam a hobót:
- Hol itt a macska? -egyből cinkos mosoly terült el a szája sarkában.
- Hol itt a bölcső? -felelte lassan felnézve Kurt Vonnegut: Macskabölcső című klasszikusából. Ezután beszédbe elegyedtünk. Vagyis ő  inkább csak mormogott, mint valami ősember. Amennyire értettem az előemberi hangjelzéseit, csak felszínes információkat adott a kérdéseimre. A közömbössége és rövid ismeretségünk ellenére akárki akart bejönni a kupénkba közös erővel hárítottunk el minden érdeklődőt pusztán a tekintetünkkel -bár azt is el tudom képzelni, hogy a hobóból áradó állott szag részben közrejátszott a sikerünkben. Pár állomással később leszállt. Nem hagyott nagy űrt maga után. A helyére egy idősebb házaspár furakodott be. A roskatag úr őszhaját szövetkalap fedte, ezeréves sötét öltönyt viselt, a felesége tipikus ötvenes vidéki asszony. Az öreg remegő kézzel a csomagtartóra helyezte viseltes barna bőr kofferjüket, addig a neje helyet foglalt a műbőr ülésen a hobó helyén. Mikor a férj végzett a cókmók elrendezésével szorosan a párja mellé ült. Mint két kiöregedett galamb a telefondróton. Némán meredtek ki az elsuhanó tájra, kezük örökké tartó kapocsuk szimbólumaként fonódott össze. Láthatatlan zárt burkot képeztek maguk köré. Látszott, hogy semmi nem választhatja el őket egymástól -csak a halál. Eszem ágában nem volt befurakodni az idillbe, pedig szívesen megtudakoltam volna, hogy mi a titkuk? Mitől működik harminc-negyven év után is a házasságuk? Nyilván a szerelem, ami a kezdeti időkben lehetett és aminek megszerzése a mai fiatalok alapvető drogja, már évek óta nem létezik. Akkor mégis mi tartja őket együtt? A megszokás biztosan nem. Akik megszokásból vannak együtt, azok nem fogják egymás kezét. Segítik egymást, de náluk az intimitás ezen formája hiányzik. Ez valami több. Bár megtapasztalhatnám egyszer. Persze ahhoz olyan párt kellene találnom, aki elviseli az összes faszságomat. Lehet, hogy Raven lesz az. Vagy valaki más. Nem látok a jövőbe. Nem tudhatom...
Budapesten át kellett szállnom egy másik járatra, hogy tovább utazhassak keletnek. Egy újabb régi érzés kerített hatalmába, mikor a Keleti pályaudvar forgatagába csöppentem. Lenyűgözően hatott, ahogy az a rengeteg ember tolakodott, sietett, tétován tipródott, várakozott, beszélgetett, ölelkezett és csókolózott. Kész bábeli zűrzavar kerekedett a különböző nyelvek hallatán. A kilencvenes évek elején itt seftelő török valutásokat felváltották az ázsiai árusok és néger menekültek kavalkádja.
Volt még egy kis időm a csatlakozásig így hát úgy döntöttem kicsit körül nézek a pályaudvar környékén. A város most is pezsgett: rengeteg ember, autók, buszok hömpölyögtek végeláthatatlanul mindenfelé kerülgetve a falak tövében kuporgó hajléktalanokat. Ezt a várost -akár mikor jövök ide- mindig beborítja egyfajta ösztöni mocsok: emberi vizelet és galambszar, eldobált szemét és csikkek, lecsöppent fagylalt és hányás keveredik össze, és mindezeknek szagával némi édeskés kipufogógáz, valamint a rohanó emberek izzadsága és olcsó parfümök, a különböző kifőzdék és kocsmák jellegzetes illatelegyük különös nászából létrejött a fővárosi légkör. Percek alatt megborzongok és undorodom meg tőle. Úgy döntöttem, inkább beülök egy kávézóba. A korai kelés sosem volt az erősségem, annak ellenére, hogy rosszul alszom, úgyhogy jól fog jönni némi koffein.
Kis forgalom jellemezte az üzletet, nem volt nagy a tolongás. Kényelmesen körülnéztem és az egyik asztalnál ismerős arcot véltem felfedezni. Nem rohantam oda hozzá egyből -hátha rosszul láttam-, hanem előbb a pulthoz léptem, leadtam a rendelést és csak fizetés után kezdtem az illető felé billegni. Belemerült a laptopjába nem is vett észre, amíg meg nem szólítottam:
- Jó reggelt kívánok! -meglepetten felkapta a fejét. Látszott rajta, hogy nagyon elmerült a munkájában. Ilyenek az írók.
- Szervusz. Hát Te? -meglepetését leplezni se tudta volna. - Mi járatban? -Udvariassági kérdés volt részéről. Látszott, hogy nem igen kívánja a társaságot munka közben.
- Új meló. -a hanglejtésemből érezte, hogy már megint valami sötét munkára adtam a fejem és nem éppen életbiztosítás, amire vállalkoztam. -És Te? Csak nem egy új könyvet bütykölsz? -kérdeztem a kortárs írót. Mégis mi mást csinálna?
- De. -hagyta rám kurtán. Úgy tűnt, mintha megzavartam volna a gondolatmenetében és emiatt neheztelne rám.
- Legutóbbi könyved -kutakodtam az elmémben a címet illetően, de sehogy se ugrott be- az a motoros klubos történet... milyen volt a fogadtatása? Jól fogy?
- Egész tűrhetően. -felelte szerényen. -de az tizenöt évvel ezelőtt volt és négy regénnyel korábban...
Földik vagyunk és ahhoz képest, hogy nagyjából azonos az érdeklődési körünk -valójában ennek köszönhető (meg egy kocsmai berúgásnak) az ismeretségünk-, nehezen lehet belőle szavakat előcsalni ezen a korai órán. Bizonyára még mindig az új sztori elveszített fonalának végei után matat. Amikor végre megtalálja, akkor valami páratlant alkot.
Egy rövid ideig meredtünk egymásra, majd belekortyoltam a kávémba megtörve az egyre zavaróbbá váló csendet és mozdulatlanságot.
- Mikor jársz majd felénk? -törtem meg a semmit.
- Lesz valami jó koncert mostanában?
- A városi kirakodóvásáros napok keretein belül a helyi zenészegylet ismét felállítja a színpadát, hogy helyi és környékbeli undergrund zenekarokat fellépési lehetőséghez juttasson. Van egy jó kis blues zenekar női énekessel, a minap hallgattam meg őket egy klubban. -erre felvonta a szemöldökét, cinkos mosoly terült el az arcán:
- Fogadni mernék felszedted a csajt. -a felelet szükségtelennek bizonyult. Ismert már jól, így tagadni teljesen felesleges próbálkozás lenne a részemről. - Hány napos lesz a rendezvény?
- Három... vagy négy. -elbizonytalanodtam, mert nem a teljes program érdekelt, csak egy-két fellépő. Igaz régi nagy közös kedvencünk, egy helyi thrash banda már rég nem lépett fel ezeken a rendezvényeken, de szerettünk ismeretlen zenekarok fellépéseire járni, majd utána egy-egy sör mellett kielemezni azokat. Nem véletlen a burkolt invitálás a mostani javaslatomban, hogy eljöhetne a szülővárosába.
- Annyit biztos nem tudok maradni. -jelentette ki kategorikusan.
- Szombat-vasárnap csak el tudsz szakadni a mókuskerék nyújtotta rabságodból.
- Ebben igazad van. -elmélkedett egy darabig (vagy azon, hogy ráér e, vagy hogyan tudna kifalcolni a szituációból, esetleg az elvesztett történet vezérfonalán), majd beleegyezett a dologba. Felhajtottam az utolsó korty kávémat -aminek élvezetét szemcsék apró darabkái darabolták fel- majd elbúcsúztam régi ismerősömtől és nagy megnyugvására hagytam végre magára, hogy visszatalálhasson az általam brutálisan megszakított gondolatmenetébe.

További társas lények

Az állomás kijelzőjén kikerestem a csatlakozást, melyik vágányról indul? Még mindig akadt pár percem, így keresztülverekedtem magam a tébláboló utasok hadán és az egyik oldalsó üzletben vettem pár üveg sört útravalóul. Volt időszak, amikor bármilyen mocskot megtudtam inni, de ma már csak az üveges sör, vagy nagy ritkán egy kis vodka jöhet számításba. 
A húszas évem közepén egy hetet töltöttem el egy akkor induló zenekar társaságában a Balaton partján. Az ismeretségünk néhány közös berúgásnak köszönhető és mivel akkoriban több időt töltöttem bulizással, mint munkával így a próbáikra jártam, ahol aztán füvet szívtunk, piáltunk és meghúztuk a véletlenül arra tévedt lányokat. A srácok a zenéléssel nem sokat foglalkoztak, inkább csak megélték a rock'n'roll-t. Tetszett ez a miliő így aztán elszegődtem hozzájuk önkéntes roadnak. A munkámért nem kértem semmit -így is elég sok minden leakadt a fent említett szentháromságból. Hálájuk jeleként vittek magukkal az "alkotásra szánt" egy hetes nyaralásra. Valójában semmi különbség nem volt az előéletük és az egy hét között: ugyanazt műveltük, amit előtte, csak több drog került elő. Ezután persze még jobban elfajultak dolgok, így aztán pár hónappal később leakadtam róluk -ők meg másfél évvel később feloszlottak. Még időben rájöttem, hogy ez a történet semmi jóra nem vezet és mivel élni akartam, megváltoztattam a teljes életszemléletemet. Utólag: jól döntöttem.
Megkerestem a csatlakozást és helyet foglaltam egy termes kocsiban. Az eszköz egy többszörösen felújított példány lehetett: az ablakok peremén a tisztítás ellenére látszott némi kosz és rozsda feltapadt elegye, ami napsütés idején némi árnyékot biztosít, ellenben a kilátást részben akadályozza. Az állomáson közben ki- és bejártak a különböző szerelvények, viharszerűen utasok özönlötték el a peronokat és amilyen váratlanul és nagy tömegben jöttek, olyan rövid idő alatt el is tűntek.
Hamarosan a vagonban lévő üléseket is elfoglalták mások. Idősek, fiatalok és különböző nációk vegyesen. Egy cigány család meglehetősen hangosan uralta teret. Zavaróan hangosan. Az egyik ifjabb tagjuk nekiállt tarhálni a kocsiban lévőktől. Kisebb sikerrel. Egy fiatalembert hosszabb ideig is szekírozott, közben pedig még két rokona lépett melléje erősítésnek, hátha úgy nagyobb sikert aratnak. A folyamatos ostrom során a feszültség nőttön nőtt. Kellő időben lépett be három kigyúrt kopasz -Szása hasonmások. A szituációt mindkét fél időben felmérte, így a "kisebbségiek" hamar összekapkodták a holmijukat. Számomra mégsem ez volt a meglepő, hanem a bőrfejűek. Valahogy ismerősnek tűntek. Velem átellenben foglaltak helyet és egyikük folyamatosan méregetett. Eltelt némi idő, mire rájöttem, miért is van mindez. Előző nap, mikor Szásával találkoztam a hamburgerestől nem messze láttam őket először. Pár órával később a tó parton, majd hajnalban a vasútállomáson a váróban. Tiszta sor: Johnny emberei és történetesen engem követtek. Igyekeztem nem velük foglalkozni.
Vonatunk lassan megtelt, majd az indulási idő elérkezésével meglódult és maga mögött hagyta a pályaudvart, mocskot, a rengeteg embert, ahogy tolakodott, sietett, tétován tipródott, várakozott, beszélgetett, ölelkezett és csókolózott, az ázsiai és néger menekülteket, a falak tövében kuporgó hajléktalanokat, az emberi vizelet, a galambszar, a lecsöppent fagylalt és a hányás keverékét, és mindezeknek szagával elegyedő kipufogógáz, a rohanó emberek izzadsága és olcsó parfümök, a különböző kifőzdék és kocsmák jellegzetes és különös nászából jön létre a fővárosi légkört.
Egy órával az indulás után egy nagy állomásra érkeztünk. A kocsiba egy ismerős lépett be. Az egyik exem. Nem vett észre elsőre, de ahogy ülőhely után kutatott csakhamar megtalált. Hamiskás örömmel köszöntöttük egymást, majd miután helyet foglalt előkerültek az ilyenkor szokásos sablonos és felszínes kérdések az érdeklődés látszatának keltésére. Nem voltunk együtt túl sokáig, talán négy, vagy öt hónapig tartott mindössze, de ezalatt teljesen belezúgtam. Családban kezdtem gondolkodni, letelepedni egy állandó, saját lakásban és a többi efféle dolgok. Sajnos nagyon kevés időt tölthettünk együtt szabadidőnk hiányában -akkoriban épp volt állandó munkám- és a vége felé egyre több mindenen húzta fel magát. Végül a legkisebb szarságon, egy ócska félreértésen hasalt el a dolog és ő kimondta a kapcsolatunk felett a halálos ítéletet. Teljesen összeroppantam és ismét a drogok és a piálás lett az elsődleges vigaszom -már amikor nem holmi könnyűvérű nőcske. Eltelt pár év, mire kihevertem. Erre megjelent és ott ült velem szemben. Szánalmasan festhettünk, ahogy próbáltunk jó pofizni egymással, de ez mindig így van, ha az egykori szerelmeddel találkozol. Aztán persze nem kellett hozzá sok idő, hogy ismét felhúzza magát egy félreértelmezett mondaton. Igyekeztem újrafogalmazni, de ahogy próbáltam helyrehozni a dolgot rájöttem, hogy felesleges. Egy pozitívuma van az exek létének: bármikor nyugodtan mondhatod neki, hogy kapja be!
Amint meguntam a színjátékot felkeltem és kisétáltam a vagonból át egy másikba. Nincs szükségem a fejfájásra, amit a jelenléte generál. Ellenben egy másik személy jelenléte továbbra is zavaró maradt: az egyik bodyguardom a nyomomba eredt. Találtam magamnak helyet, ő pedig közvetlenül mellettem foglalt helyet. Lett volna másik ülőalkalmatosság számára, de nem élt a lehetőséggel és inkább közvetlen őrzésbe kezdett. Beszélgetni nem akartam vele, ezért előhúztam a táskámból egy könyvet és olvasni kezdtem. Direkt úgy tartottam a kötetet, hogy belelásson a lapokba, megismerhessen újabb szavakat és bővíthesse a szókincsét, de a szemem sarkából észleltem, hogy nem nyerte el a tetszését és inkább csak forgatta a fejét egyik ablakról a másikra, és mindent kimerítően megszemlélte az utastársakat. 

Johnny vasárnap elhasalt

A fővárostól három órára és ötven teljes percnyire megérkeztem úti célom vasúti szempontból tekintett végállomásához. A peron kihaltnak hatott a pesti pályaudvarhoz képest. Alig pár helybéli lézengett itt-ott, meg egy kóbor kutya -valószínűleg ebben a kisvárosban nem élnek kínaiak. A felvételi épület előtt valóban parkolt néhány taxi -ahogy azt Szása már előre jelezte. Alkalmi testőreim egész addig követtek, amíg be nem szálltam az egyik számomra is szimpatikus példányba. 

A taxis egy negyvenesnek tűnő, orra alatt a húszas-harmincas években divatos keményre kifent bajusszal rendelkező, tőlem alacsonyabb úr volt. Bőre szürkéssé vált az évek óta szívott cigarettától. Eszterházy kockás sport sapkát viselt, ami némi árnyékot vetett beesett arcára. Elképzelhetőnek tartom, hogy valamikor a volánnál lehetett gépkocsivezető, majd az onnan megmentett állami Volgával kezdett önálló vállalkozásba a módszerváltás után. Az akkori káoszban ezt bárki megcsinálhatta, ha volt kellő sütnivalója.
A sofőrnek átadtam a cetlit, amire a pontos cím volt felírva. Amikor elolvasta elsápadt, majd falfehér arccal rám nézett. 

- Biztos, hogy ide akar menni? -kérdezte remegő hangon.
- Feltétlenül. -feleltem haláli nyugalommal és kurtán. Ekkor gyöngyözni kezdett a homloka. Remegő kézzel gyújtást adott, sebességet kapcsolt, majd meglendültünk alattunk az autóval. Eltelt némi idő mire az első kérdés megtörte a motorzajt:
- Miért lett ennyire feszült a cím láttán? -érdeklődtem óvatosan.
- Tudja ki lakik azon a helyen? -fair dolog kérdésre kérdéssel válaszolni...
- Természetesen. -pár perc szünet következett. Az útra koncentrált és próbálta megfejteni ittlétem okát, de mivel önmagától nem kapott ép magyarázatot így inkább ismét faggatózni kezdett:
- Mi dolga van a főnöknél? -erre felfigyeltem: a főnöknél! Elképzelhetőnek tartottam, hogy ebben a városban már mindenki neki dolgozik, vagy fog, esetleg csak rettegik a nevét és ezért hívják így: a főnök.
- Munkát ad. -feleltem rezzenéstelen arccal, annak ellenére, hogy magam is rettegtem a gondolattól. Kijelentésemtől persze megint rám sandított. Továbbra sem tudta hová tenni, hogy mit akarok pontosan. Takarítani megyek, vagy bérgyilkosnak? Ebben a pillanatban egy bordó BMW tűnt fel mögöttünk, benne háromajtós szekrény méretű gólemekkel.
- Megkérdezhetem mi a munkája? -nézett bele a visszapillantóba észrevéve a kíséretünket.
- Főállásban a megélhetésemből szerzett inspirációkból regényeket írok, meg időnként kritikákat, újságcikkeket.
- Érdekes lehet.
- Ne higgye.
- Hogy érti?
- Ahogy mondom.
Egy darabig csendben autóztunk. Már egy ideje elhagytuk a várost és egy hosszú, fákkal szegélyezett, forgalomtól mentes úton haladtunk. Ma talán először jön erre ez a két jármű. A taxi és a BMW.
- Miért jön most... ide? - törte meg újra a motorzajt.
- A főnök -megnyomtam ezt a szót, hogy érezze, számomra az illető nem akkora fontosságú, mint a környékbelieknek- olvasta az írásaimat. Megtetszettek neki és szeretné, ha megírnám az életrajzát.
- Hm... -mást nem is vártam. Valószínűleg ő is hasonlóan hozzám beképzelt és egoistának tartja. A kúriáig már nem is beszélgettünk. A mellettünk elsuhanó tájat kémleltem, bár nem volt túl változatos. Egy síkság az egész néhol elszórtan egy-egy fával. Mint egy pingpongasztal. Semmi, amerre a szem ellát. Vajon mit termeszthetnek itt? Kukoricát, vagy Ellát? Még egy traktor, vagy nagyobb testű állat sincs sehol. Se egy paraszt. Csak egy taxi és a BMW.
Fél óra kocsikázás után elértünk egy fákkal sűrűn körülvett területet. Szándékosan ültetett növényzet jól takarta a mögötte megbúvó hatalmas kúriát. Inkább egy kisebb kastély volt ez. 
Az idevezető úttól egy hatalmas kapu zárja el a területet. A betonsáv innen kétfelé ágazik és hurkot alkotva az épület előtt újra egyesül. Körülötte virágok, cserjék, a kör közepén márványszobor. Talán Pataky Attiláé. A háromszintes épület közepén kétszárnyú bejárat, ahová tizenhárom lépcsőfok vezet fel. A taxi sofőrje ennek tövébe parkolta le járművét. Kifizettem a viteldíjat, megköszöntem a fuvart, elköszöntem és kiszálltam. Az ajtót alig csuktam vissza már a gázra lépett és amilyen gyorsan csak tudott elhagyta a környéket. Körbenéztem. Tetszett ez a miliő. Nyugodtság áradt mindenből. Tökéletes menedék. Megmarkoltam a motyómat és lassan felbattyogtam a lépcsőfokokon. Közben a hatalmas ajtó megnyílt. De nem előttem, hanem egy nyúlánk, komornyik képű alak előtt. Méltóságteljesen megtorpant a küszöbnél és a háta mögött összefogta kezeit. Megvárta míg felérek és ezután szólított meg.
- Üdvözlöm uram. Mi járatban? -ahogy beszélt, az is komornyikosnak hatott.
- Johnny Casco úr hívatott magához.
- Ön az író? -kérdezte merev, rezzenéstelen arccal.
- Én volnék. -feleltem bizonytalanul. Nem tartottam magam igazán írónak sosem, csak egy szerencsés flótásnak, aki jól bánik a szavakkal.
- Nos... -némi hatásszünetet tartott- az Úr vasárnap este elhunyt.
- Tessék? -sikítottam döbbenten. -mégis... hogy? -hebegtem és kapkodtam a levegő után.
- Casco úr vasárnap este fürdés után a zuhany alól kilépve elcsúszott a nedves kövezeten, beverte a fejét és... elhunyt. -és még mindig az a lehetetlenül fal merev arc. Lefagytam. Tipródtam egy kicsit, mert nem tudtam mi legyen a következő lépés. Ebben a pillanatban leparkolt a lépcső tövében a bordó BMW.
- Az urak majd visszaviszik önt az állomásra. -biccentett a fejével az épp kiszálló háromajtós szekrények felé. Nem jutottam szóhoz. Lassan megfordultam, leléptem párat, majd megálltam. Végigmértem a társaságot. Az egyikük udvariassága jeleként ellépett az autó ajtajától és invitált, hogy szálljak be bátran.
Végül nem tettem meg. Bal karomon a kabátommal, jobb kezemben a táskámmal nekivágtam az útnak, ami az állomásra vezetett -gyalog.