Arra az elvetemült elhatározásra jutottam, hogy bővítem az írásaim tárgykörét és a régi sikerein felbuzdulva (Szolgálati anekdoták) új sorozatot indítok "Könyvek, ahogy én olvasom őket" címmel. Ennek egykori magyar tanáraim anno bizonyára jobban örültek volna, de igazából a irodalom iránti érdeklődésem sokkal később alakult ki, mint ahogy azt az oktatás előírja. (Ez egyébként rám jellemző: gimiben kötelező volt kosárlabdát tanulni. Akkor kurvára nem érdekelt, de miután leérettségiztünk jó néhány évig rendszeresen játszottam, még a győri MOSZ kosárcsapatában is kerettagként tartottak számon.)
A sorozatban azokról a könyvekről írok pár sort, amik olvasását épp befejeztem. A régebben általam olvasott könyvekről nem írok ebben a sorozatban egy-egy fejezetet, csak érintőlegesen emlékezem meg majd róluk és kizárólag a 2015-től elfogyasztott irodalomra szorítkozom majd. Aztán hogy ezeket ki teszi magáévá, az már mellékes.
Előre jelezném, hogy történelmi, krimi és életrajzi regények lesznek többségében, a fantasy és sci-fi kötetekről itt írást felesleges lesz keresni, mert azok kibaszottul nem érdekelnek. (Igaz, a jó öreg Keith Richards élete is érdekelt, de javarészt olyan kurva unalmas, hogy kínszenvedés volt a végére érni -a Slayer könyv végére pedig megutáltam Kerry Kinget).
Az első rész a tavaly elkezdett, de ez év január 16-án hajnalban, szolgálatban (oda-vissza útban, üres percekben - ezek mindössze 20-30 percek) sikerült átrágni magam rajta. Nem másról szól, mint Magyarország hatodik és egyben utolsó kormányzójáról (az első Hunyadi János, második Szilágyi Mihály -ezek a Szilágyiak nagyon feltörekvők (ezt a poént csak néhány kolléga érti majd)- a harmadik Lodovico Gitti, a negyedik Johan Caspar von Ampringen, az ötödik Kossuth Lajos volt). Általában történelem órákon nagyon keveset említenek bizonyos korszakokról, vagy történelmi személyekről és ez általában a tanrenden és/vagy a tanáron múlik. Még ha le is oktatja a kötelezőt, akkor is bele viszi a saját álláspontját a mondandóba és így könnyen válik akár felkent szenté egy kommunista vezető, vagy hazaárulóvá egy olyan hazafi, mint mondjuk Horthy Miklós.
A visszaemlékezésben nagyon jól kitűnik, hogy milyen nevelést kapott és milyen jelleművé vált. Saját benyomásom a következő: a nemesi vér miatt sok mindenben nem lát reálisan, sokszor naiv és jóhiszemű, behódolónak tűnik, sokszor viszont igen határozott. Bud Spencer életrajzában vettem észre hasonló, már-már túlzottan tagadó megnyilvánulást, mint Horthynál, mikor előbbi színészi voltát/tehetségét vonja kétségbe több alkalommal, utóbbi pedig a reá bízott pozíciókkal teszi ugyanezt. Abszolút hiányzik belőle a nagyra vágyás (ami mondjuk a revíziós nézeteiben meg is nyilvánul: sosem akart a Trianon előtti ország határain túli területeket megszerezni -habár Hitler erre több alkalommal is lehetőséget nyújtott neki-, vagy azokon túl magyar katonákat bevetni). Mivel a Monarchiában született, élt és Ferenc József szárnysegéde is volt így érthető ragaszkodása a tekintélyelven működő, (Habsburg) király által irányított rendszerhez, viszont ez a hatalmi rendszer sok tekintetben elavult a XIX. század vége és XX. század elején. Mondhatni az idő elrohant mellette és pl. IV. Károly királyunk se tudta már úgy igazítani ehhez a Monarchiát, hogy az még évtizedekig fennmaradhasson. Többek közt ez vezetett -szerintem- az ő bukásaikhoz.
Sok tekintetben tanulhatna tőle az utókor, a ma politikusai. Ide tartozik egy idézet is -természetesen a Kormányzótól:
"Hol van ma együtt és egyszerre vallásszabadság, gyülekezési és véleményszabadság meg a felszabadulás a nyomor és a félelem elnyomása alól? ... Az emberiség negyedét ... arra kényszerítik, hogy olyan zsarnokság alatt éljen, melynek az egyetlen célja, hogy a többi háromnegyedet is rémuralma alá tiporja."
És még egy jó tanács:
"... ha nem támogatja a hatalomra éhes politikai törtetőket, akik osztálygyűlöletet hirdetnek és a tömegek alacsony ösztöneit ingerlik, akkor majd egy napon ismét valóra válik a magyar szabadság!"
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése