Amikor minden a feje tetejére áll
Ha tegnap azt mondtam, hogy herepálasztó meleg volt, akkor ma -sokadszorra, de az idén először- megismertem a sivatagi hőséget. Nem másra voltam vezényelve, mint az egyik kedvenc szolgálatomba -ezen kívül csak a komáromi jelentkezéseket kultiválom-, a győri húzótartalékra. Akinek esetleg nem lenne tiszta, mára csak ez az egyetlen V46-tal kiszolgált állomási tartalék a vonalon. A 2000-es évek elején -még amikor én kezdtem akkor is- az volt a szokás Győrben, hogy a frissen levizsgázott mozdonyvezetők első szolgálatukat ezen adták, nappal, amikor ráadásul nincs sok munka. Velem ellentétben, mert a hatósági vizsga után következő hétfőn éjszakásba közbeváltó tartalékon voltam klasszikus M44-esen... Szóval a sivatagi kiképzés már nem újdonság számomra, de ahogy öregszem egyre nehezebben viselem el, hogy egy velem egykorú konzervdobozban aszalódjam. Az egész napos pácolódáson nem sokat segített, hogy nem akadt túl sok munka. Amikor mozogtunk legalább járt valamelyest a levegő, de amint tolatás nélkül maradtunk gyakorlatilag beindult a szauna. Ami tovább súlyosbította a helyzetet, hogy az adott járművön, nevezetesen a V46 018, "Tirpák nívó" nem rendelkezik hűtőszekrénnyel, ami ahhoz vezetett, hogy gyakorlatilag a reggel vételezett két liter vízből fél liter felforrt. Az illetékes szakszervezeti bizalmi kollégáktól kérdezem, hogy ez mennyire engedhető meg a mai világban? Nincs ez ellen valami jogorvoslat? Ha nem tévedek megoldható lenne, hogy a fűtőház olyan gépet adjon ki, amelyik fel van szerelve a fent említett eszközzel, hogy a szolgálat ideje alatt lassan kiszáradó dolgozónak ne keljen húgy meleg ásványvizet a szervezetébe bocsájtania...
A történet igazából itt válik izgalmassá. Munkám befejeztével úton hazafelé felpesszentettem két doboz sört. Kívánta a test a folyadékot, mert gyakorlatilag úgy tüntettem el az elsőt, mint sivatag az esőt. A második dobozát Komárom bejárata előtt szuszakoltam be a kukába, de igazából nem is ez a lényeg, csak próbálom kicsit húzni a dolgot, mert enélkül a sok rizsa nélkül rövid lenne az elmélkedés... Leszállás után még váltottam pár szót egy régi ismerősöm barátnőjével, majd a fűtőház árnyékában tárolt kerékpáromat megszabadítva béklyóitól elindultam a bevásárlóközpont irányába. Alig gurultam pár métert és foglaltam el stabil, kényelmes pozíciót negyven éves Csepelem nyergében, amikor drága Lajosunk utánam kiáltott. Én meg jól nevelt fiatalemberként igyekeztem reagálni. Megfordultam a nyeregben, mint ahogy azt már ezerszer megtettem máskor is, de amint üdvözlésre emeltem a kezem, egy óvatlan, számomra még mindig megfejtetlen oknál fogva a kerékpárom kormánya rendellenesen jobbra fordult, majd a hirtelen korrigálás ellenére egész testtel, táskástul arccal előre a bicikli elején át pillanatok alatt hempergésbe kezdtem az aszfalton. A becsapódást és túlzott eltávolodást a közlekedési járművemtől a bal könyökömmel tompítottam és ha már ott voltam kicsit napoztam is, hátha még szebb színem lesz. Elég nagy port verhettem fel, mert állítólag még a gólyahídról is látni lehetett a cirkuszi mutatványomat. Ezt igazolja az a tény is, hogy Lajosunk a fűtőház sarkánál a döbbenettől megmerevedett, úgyhogy biztos nagy hatású, már-már apokaliptikus eseményt produkálhattam. Mihelyst meguntam a sziesztát az enyhén poros betonon és lejárt a fejemben felcsengő Bonanza szám, a "Forró betonon hasalok..." kezdetű klasszikus ismét a kerékpár nyergéből integettem vissza és haladtam tovább.
Az eset egyébként még órákkal később is mosolyt csal az arcomra. Tanulság: melegben ne üljünk kerékpárra!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése