Családi fotóalbum

Sokan kíváncsiskodtak, kérdezősködtek és tudni szeretnék milyen voltam kicsinek, hogy néztem ki szakáll nélkül. Gondoltam egyet és a szüleim látogatását egybe kötöttem egy kis kutató munkával, amit most megosztanék kedves olvasóimmal. Íme néhány abból a több száz képből, amit anyámék az öledbe pakolnának, ha először toppannál be hozzájuk.

1979.03.17. Szüleim esküvője és egyben az egyetlen olyan fellelhető piktúra, amin mind a négy nagyszülőm rajta van - igaz messzi-mama (így hívtuk apai nagyanyánkat, mert ők Tiszakerecsenyben éltek) épp hogy látszik anyám fátylától.

Itt még boldogan mosolyognak egymás mellett. Fiatalok és naivak (anyám 19, apám 25 éves volt ekkor). Ezt a képet inkább csak a retro hangulata miatt választottam ki. Jól látható, hogy mennyire retusált az egész. Anyum előkotort egy másikat ami még katasztrofálisabb. Azon úgy festenek, mint egy frissen arcplasztikázott hollywoodi színész pár.

Aztán elérkezett 1985. De ez a kép már '86 május 10-én készült a névadó ünnepségen a komáromi Tanácsház nagytermében. Az a jól táplált fókabébi az Abbából szabadult keresztanyám kezében én volnék (Tudom, hogy névadóanyám, de mi így szólítottuk őket. Sosem voltam megkeresztelve és ha rajtam múlik míg élek nem is leszek)! Kellően "kurvára unom a műsort" fejem van már ekkor...

Egészen apró ivadék koromban nem sok kép készült rólam, mert akkor volt katona a nagybátyám, aki a családi fotózásokat művelte, de a szüleim mindenképp akartak egy-két képet a gyakran betegeskedő porontyukról, ezért hívtak egy kummant kezű fényképészt, aki pár másik mellett ezt is készítette. Mint látszik teljesen hétköznapi, a szocialista eszméknek tökéletesen megfelelő családban nevelkedtem. Anyám bolti eladó, apám mozdonyvezető volt Almásfüzitőn KKV-nál. Valószínűleg később innen jött a vasút iránti rajongásom (bár volt idő, amikor rendőr akartam lenni...).

Még itt sem értem el az óvodás kort, de annyira jóképű már igen, hogy a fotós lencsevégre kapjon. Ha jól tudom egy anyák napi rendezvényt kellett végig szenvednem (betegen). És egen ujjszopós voltam. A jobb hüvelykujjamban azóta egy kis kanyar van. Érdekesség, hogy ezt az egészet a papámnak köszönhetem. Úgy volt vele, hogy mi a francnak ennek a gyereknek a műanyag cumi?! Fogta a kezem és szépen belevezette a számba az ujjam és onnantól ha nem kaja, akkor az volt benne... Még egy apróság: iskolakezdés előtt, mákszezonban a keresztapám egy óvatlan pillanatban rendesen belenyisszantott -mert hova teszem az ujjam: niná, hogy a metszőolló pengéi közé! Persze akkor nem egyből a rendőrségre meg a családvédelemhez szaladtunk, mint ami mostanában divat, hanem haza. Került rá egy kis hintőpor, meg gyolcs, azt csók anyádnak... De ne rohanjunk ennyire előre az időben, mert...

...előbb jött négy év ovi. Itt épp verset mondunk (b-j: Szalai Dóri, Trekács Karesz, Bacsúr Barbi, meg én)...

aztán mindenkit elvarázsoltam...

így a legszebb csajokkal jártam...

és mindenki tudta mekkora király vagyok :)

A rém-team!
(Bacsúr Barbi, Banka Zoli meg én)

Azt beszélik, hogy amit ez a hármas tett, az volt a követendő példa. Ha ebédnél mi nem voltunk hajlandóak megenni azt, amit elénk raktak, akkor az egész csoport megmakacsolta magát. Gyakorlatilag azt lesték, hogy mi mit teszünk. A dadusunk persze mindig tudta, hogy hármunkra kell hatnia, ha el akar érni valamit. Persze a tejbedara kulturált fogyasztását is mi tanítottuk meg. Az óvoda után szétment a szétválaszthatatlan trió, ki-ki a szülei által kijelölt iskolába.

Az utolsó csoportkép a molaji óvodában ('92.03.03.)

Ági néni a bal oldalon, Erika néni a jobb oldalon és Ica néni, a mi dadusunk (isten nyugosztalja) középen. A néhány csoporttársam nevére már nem emlékszem, de remélem majd segítenek a többiek, hogy ki-kicsoda. Akik eszembe jutnak: Krakoczky Csabi, Novák Peti, Tóth Julcsi, Takács Tomi Bacsúr Barbi, Banka Zoli, Szalai Dóri. A többiektől elnézést kérek, de azóta már sok minden lefolyt... nem csak a Dunán!

Ez már az Almásfüzitői Általános Iskola '92-ben kezdett B osztálya. Fentről, balról jobbra a nevek a következők:
Bükki Niki, Suska Eszti, Nagy Ibolya, Simon Ági, Szalai Dóri, Vízi Judit, Ibolya néni (nem ő volt az ofőnk, hanem Piri néni, de ő akkor épp távol volt valamiért).
Középső sor: Koncz Zsuzsi, Kalmár Zita, Tóth Julcsi, Nagy Kriszti, Pintér Adri, Szabó Viki
Ülő sor: Barna Levi, ..., Molnár Sanyi, Molnár Milán, Kovács Laci

Jó képű kis kölyök voltam, mint egy milliomos mongol sarja. A tengerkék szemeim sötét gesztenye barnára értek, a hajamat úgy vágatták, mint egy bennszülött eszkimó csemetéét és anyám gondosan ügyelt arra, hogy úgy öltözzek, mint valami ügyvéd palánta. Eleinte jó tanulónak számítottam, kb. az első néhány hónapig. Aztán valószínűleg egyre unalmasabbá vált számomra a dolog, ezért egyre kevesebbszer szóltak a szülői értekezleten a kimagasló eredményeimről. Hamar elértem, hogy a közepes tanulók közé soroljanak és onnan kikecmeregni meg már nem lehetett, pláne ha valaki annyira leszarta a tanulást, mint én. Egy alkalommal úgy hetedik környékén felajánlották, hogy járhatok az okosabb csoportba (német-töri), de nem volt túl jó ötlet, mert hamar kiderült, nem vagyok közéjük való (tettem érte, hogy nem tettem semmit a jobb jegyért).

Viszont néhány tantárgyban elég jól szerepeltem, mint például a technika, a testnevelés vagy a rajz. Ezen a képen épp egy nemzetközi rajzverseny díjkiosztóján vagyunk Panni nénivel '97-ben. Szüleim annyira fellelkesültek a dolgon, hogy elkezdték sulykolni belém, hogy építészmérnök legyek. Aztán amennyire ők lelkesedtek én annyira megundorodtam tőle... Mivel a '98-as díjkiosztóra nem mentem el a tanárnő többé már nem indított ilyen pályázatokon. Furcsa egybeesés...

És elérkezett 2000 nyara, amikor nyolc év kínlódás után búcsút vettem első iskolámtól és az osztálytársak egy részétől. Néhányukkal azóta sem láttam, valakivel a nyögvenyelősen összehozott 5 éves találkozón beszéltem utoljára és vannak néhányan, akikkel íker-ókor váltunk pár szót. Néha azért jó lenne tudni, hogy kivel mi történt azóta, hova keveredett él e, hal e, stb.

És jött a Jókai Gimi. A mai napig nem adott senki értelmes választ arra, hogy miért kerültem be abba az elit osztályba. A történet úgy indul, hogy ifjú Kupica megírja a felvételit a végére rajzol egy szép ötágú csillagot (az volt az utolsó feladat, hogy rajzoljon egy napot, meg egy csillagot), közepes eredménnyel befejezi a nyolcadikat majd 2000 szeptember elsején közlik vele, hogy nem a "D" osztályba fog járni -néhány másik társával együtt- hanem az "A"-ba. (Az "A" osztály volt akkor azon kiemelkedő képességű gyermekek gyűjtőhelye, akik két évvel ezelőtt felvételt nyertek ebbe az intézménybe. Csupa szín jeles tanulóról beszélünk)! Erre engem, mint látszólag szellemileg retardáltat beszuszakoltak egy összeszokott társaságba. Ezt a döntést senki nem fogadta jól. Kívülállók voltunk és rohadtul nem ment könnyen a beilleszkedés. Nem az osztálytársakról beszélek (ők egy idő után megszokták a jelenlétünket, a szagunkat. Néhányukkal a gimi után is összejártunk beszélgetni, iszogatni... meg iszogatni). A magyar tanárral ki nem állhattuk egymást. Hármasnál jobb jegyem érettségi írásbelin született először és utoljára! A többi tantárgyra meg már fáradtan érkeztem, vagy tudtam, hogy lesz magyar, akkor meg állandó ideg voltam tőle. Számomra a Gimi egyszerre volt a terror és a kényelem. Amikor undorral gondoltam az órákra, a bent létre, mindig volt valaki, aki tett róla, hogy szép legyen a napom. Jó kis osztály volt ez, megszerettem őket (kb annyira, amennyire ők engem) és vannak akik a mai napig is egészen közel állnak ahhoz a mellkasomban dobogó izéhez.
Jaj, és még egy kis nyüansz: azért ezt a képet helyeztem ide, mert ezen mindenki komoly, értelmes, vagy enyhe mosollyal az arcán, talpig merev vigyázzban feszít míg én... :)

A hírhedt Rohadt sarok.
b-j:  Elnök elvtárs, Axel Fooly, Molnár "Rohattt" Milán

2004-es ballagásunkon készült a fotográfia. A "rohadt sarok" nevet "szeretett" magyartanárnőtől kaptuk, mert állandóan pofáztunk. Az angolórát egy idő után úgy kezdtük a Milánnal, hogy kitettük az ellenőrzőt a tanári asztalra, aztán ha akar írjon be, mi beszélgetünk!
Később Axel disc jokey lett, mi ketten meg elkezdtük a Corelosa alapjait lefektetni.

Az első arcképes igazolványképem. (2004)

Mivel az érettségi után főiskola, vagy egyetem, vagy bármi más tovább tanulás szóba sem kerülhetett jelentkeztem a MÁV-hoz mozdonyvezető gyakornoknak. Ez az egy megoldás jelentkezett kitörési lehetőségnek. Akkor még úgy ment, hogy óvatosan megkérdezték, hogy ismerek e valakit a cégnél. Én meg a Trekács Karesz révén (Ő egy évvel járt előttem és elég sokat mesélt) megismert neveket kezdtem el sorolni. Ezek meg azt hitték, hogy a fél műhely a társasági körömbe tartozik így nem sokat gondolkoztak azon, hogy orvosira küldjenek. Egy héttel később már szerződött munkavállalóként mentem haza. Három hónap mozdonyszerelés után elküldtek tanfolyamra... na az még egy szép történet...

Főleg, hogy egy részére nem is emlékszem. Példának okáért erre az esetre, hogy miért ültem a felmosón, de valószínűleg a sörnek sok köze van hozzá...

Ezt a képet már csak a rockerek.hu portálon lehetett megtalálni, pedig egy elég jelentős időszakból való. Ekkor már szülőföldemen, Molajban működött a Corelosa zenekar. Nem voltunk teljesen kutyaütők, de egy jó énekes és dobos örök hiány maradt.
Ami még fontos lehet ebből az időszakból (2006 táján járunk): volt egy korall vörös Lada 1200S-em (BA3 21013). Imádtam azt az autót (ahogy a képen látható hosszú bőrkabátot, amit ha rajtam volt úgy becéztek, hogy a Halál). Aztán amikor elkezdett drágulni a benzin hamar túladtam rajta. Ha láttok az úton egy ANG-230 forgalmi rendszámú Ladát, na az az enyém volt. 

Jah, és még egy! Itt még nem volt szakállam, csak hosszú hajam (háromszor olyan dús, mint most).

 Szóval valahogy így. Mint ahogy az látható, itt is marhára élveztem a sorban állás, de hát kellett egy zenekari kép. Itt már azért megjelent némi körszakáll szerűség, ami inkább volt mesebeli, mint állandó (hol volt, hol meg nem). Gyerekkorom óta van kockás flanelingem és itt már épp kinőttem a "Nirvana-korszakomat", mégis -úgy emlékszem- elég gyakran flangáltam benne. Zenei ismereteim ekkor kezdtek gyarapodni, próbáltam kitörni az ismeretlenségből, de ezen azóta is van még mit dolgozni.

A következő kép még 2009 őszén készült Molajban, a kollégium mögötti kosárpályán. Milán cimborámmal lementünk kicsit kosarazni és mivel velünk tartott az akkori párom is, csinált néhány képet is. Például ezt:

 

 Tudom-tudom, kicsit ijesztő, de hát ez van... Egyébként egészen ki volt ekkor világosodva a szemem...

Aztán eltelt pár hónap, meg az a komoly kapcsolat, elköltözés a szülői házból, aztán a szakítás, majd berágtam és azt mondtam, hogy szarok a világra, meg arra hogy külsőleg hogyan nézek ki, mert a jó kisfiús külső megbukott, akkor nincs értelme itt tenni a szépet. Majd ennek a hanyag hozzáállásnak a következménye lett, hogy kikerültem a Corelosa basszusgitárosi posztjáról. Hogy megbántam e?

2011 júliusa óta a Vesztegzárban nyomatom a thrasht, azóta kiadtunk egy underground szinten pozitív fogadtatású lemezt. Rengeteg ismeretséget kötöttem, elismeréseket gyűjtöttem be. Hogy elégedett vagyok e? Azzal amit elértem és aki vagyok, azzal igen, de ennyivel nem érem be. Telhetetlen és mohó vagyok. Jah és kurvára nem tudok megülni a seggemen. Mindig kell, hogy csináljak valamit, hogy több legyek. Az élet túl rövid ahhoz, hogy hétköznapi legyek és unalmasan töltsem az időmet. Akinek ez nem tetszik ,az meg bekaphatja!

Ha jól emlékszem 2015-ben kért fel Juhos Gábor író, hogy lektoráljam a Noir York City: Road to redemption könyvét. Aztán egy évvel később felkért, hogy segítsek megírni a folytatást, ami az Old wounds címen kerül a publikum elé. Készült hozzá pár kiegészítő promókép (elolvastad, nem pornó). Jól áll nekem a tetoválás.