Lerótt tartozások
Annak idején, mikor elkezdtem arról álmodozni, hogy majd ha nagy leszek, akkor felülök egy Harley nyergébe és csak szelem és szelem és falom a kilométereket, hátrahagyva magam mögött minden köteléket, problémát, nehézséget és nem gondolok másra csak arra a szabadságra, amit ez az egész nyújt. Ez még mind azelőtt volt, hogy ismerhettem volna Ravent, G-t, vagy akár Lafaty Bandit. Aztán mikor letettem a jogsit és megvettem életem első motorját és épp nem kellett a munkahelyemen szívnom, akkor megvalósíthattam mindezt. Mindezek ellenére tisztában voltam vele, hogyha visszatérek a sok szar újra a nyakamban landol, de az a pár óra, fél nap, egy hétvége, amit motorozással töltöttem mégis emlékeztettek a régi céljaimra. Előfordult, hogy elhúztam az ország másik felébe és egy benzinkút parkolójában, a gépem mellett aludtam a betonon egy hálózsákban, másnap pedig tettem még egy kisebb kanyart és aztán hazamentem. Eleinte otthon persze mindenki totál kikészült, harminc-negyven nem fogadott hívás és üzenet várt (mert telefont se vittem magammal), de idővel megszokták ezeket a kirándulásaimat és senki nem nyavalygott.
Mindez persze még a klubos élet előtt történt, mert miután belépsz egy ilyen társaságba komoly kötelességeknek kell eleget tenned. A teher és a nyomás egyre nagyobb. A klub az életed, a családod, a tagok testvéreid, a bajtársaid. Együtt küzditek le a mindennapokat és a velük járó gondokat, problémákat, de néha még ilyenkor is kell, hogy kicsit kiszellőztesd a fejed, elvonulj a hétköznapi mókuskerékből. Erre volt szükségem, miután az elnöki poszt súlya a vállamra nehezedett.
Horáció híre, hogy Benny bátyja még szökésben van, ráadásul annál a kassai klub megmaradt tagjai közt, akiket néhány nappal korábban úgy gondoltuk, hogy már kivontunk a forgalomból pont annak a tehernek számított, amire épp nem volt szükségem, úgyhogy a rögtönzött gyűlés után felültem a méregzöld Heritage-em nyergébe és elmentem húzatni egyet. A napfelkelte egy padon ért a tihanyi félszigeten. Végignéztem a csodás látványt, aztán Füreden ittam egy kávét, majd a Bakonyon át hazatértem.
- Mit tudtál meg? - kérdeztem a Szigorút, mikor beléptem a klubba. A pultnál állt G és a Majom között. Az egyik asztalnál Bajusz és Picur pusmogott valamiről, de mikor a trióhoz léptem mellénk gyűltek.
- Fogalmuk sincs róla, ki fejezte le őket és átadják Benny bátyját egy elég nagy összegért...
- Mekkora összegről van szó?
- Egy millió euró...
- Mennyiért? - hőkölt vissza G.
- Jól hallottad.
- Az gáz. Annyit nem adhatunk érte, hogy aztán átadjuk a zsaruknak.
- Viszont ha ellopjuk tőlük...
- Nem lehet. Már tudják, hogy pályázunk rá.
- Van egy ötletem. Bajusz! Hozd magaddal a kavicsokat. Kint megvárlak! G! Kerítsd elő Ladislavot és a szatmáriakat. Szólj Fikásnak, hogy készítse elő a furgont. Ti ketten pedig várjatok meg itt, szükség lesz rátok. - mutattam a Majomra és Picurra.
- Jó balhé ígérkezik. - dörzsölte a tenyerét a testőröm.
Néhány perccel később egy ékszerész üzlet ajtaján léptünk be Bajusszal:
- Hogy, s mint, Simeon? - valójában Herzog Simonként látta meg a napvilágot több generációs ékszerész és uzsorás családban és alig néhány éve költözött a városba. Ékszerüzletet nyitott a nagyszülei holokauszt kárpótlásából, de sokkal nagyobb bűnözőnek számított, mint azt elsőre bárki gondolná.
- Mivel szolgálhatok?
- Kellene pár ehhez hasonló kavics, csak jóval gagyibb verzió. - öntöttem elé a három kincsünket. Ismerte ezeket a köveket, ugyanis vele vizsgáltattam be.
- Gagyival nem foglalkozom.
- Ne akarj minket megmalmozni. Tudjuk jól, hogy mekkora spíler vagy. Bizonyára megvannak még azok a kapcsolataid, akik a Somorjainé nyakékéhez szállították a kamugyémántokat.
Nem felelt, csak szúrósan nézett ránk csontkeretes szemüvege mögül. Megdörzsölte karvalyorrát és az egyik fiókot kihúzva egy kisebb dobozkát vett elő.
- Mennyi kellene?
- Annyi, hogy úgy nézzen ki, mintha három milliót érne.
- Milyen simlisségben utaztok már megint?
- Engem nem érdekel, honnan szerzed be ezeket, téged meg ne érdekeljen mire kell.
Ismét megdörzsölte bazilikakilincs méretű szaglószervét és apró köveket kezdett az üveglapra helyezni. Mikor ezzel végzett a számológépét kezdte püfölni. A szemtelenül magas végeredményt rezzenéstelen arccal közölte. Alkudozásba kezdtünk és mikor kilátásba helyeztem, hogy bemártom a megfelelő helyeken, egy olyan összegben állapodtunk meg, amit leginkább csak én tartottam jutányosnak, de szinte biztosra vehettem, hogy ez a ravasz zsidó még így is jól járt. Felmarkoltam a tarsolyt a kövekkel, Bajuszt utasítottam, hogy fizesse ki, majd távoztunk.
Mielőtt elindultunk volna a cserét intézni, még elugrottunk hozzám. Meg akartam válni az előző napi gönceimtől és az út porától. Meglepetésemre a család otthon tartózkodott. Amíg lezuhanyoztam Raven jó háziasszony módjára előkészítette a váltás ruhát, Csongor pedig igyekezett Bajusz kedvére tenni némi frissen főzött feketével.
- Mi a terv főnök? - kérdezte a kincstárnok, mikor társultam hozzájuk.
- Egy nagyobb csapattal elmegyünk Benny bátyjáért és átadjuk Horációnak.
- És ha kiszúrják, hogy nem igazi gyémántot kapnak?
- Azért megyünk a nagyobb csapattal, hogy létszámfölényben lehessünk és ezért ne merjenek ugrálni. Te is jössz velünk. - fordítottam a tekintetem a fiamra a csésze kávé mögül. Engedelmes jó katona módjára nem kérdezett, hanem felkapta a mellényét és a garázshoz ment, hogy előhozza a motorját. Mikor meghallottam a hangját kiürítettem a csészét, elbúcsúztam Raventől és kimentünk a házból. Hátrahőköltem:
- Ez meg mi a franc? - mutattam a gépre. Az általam felszerelt fekete majomringatót lecserélte egy cruiser kormányra. Elsőre nem tűnt fel, de a Heritage-emről leszereltet rakta rá.
- Nem tetszik?
- Hát ö...
- Már az övé a motor, nem? - érdeklődött széles vigyorral Bajusz.
- De akkor is! Elcsúfította a művemet! - feleltem hisztis komédiával. Nevettünk, majd felültünk a járgányainkra és a klubház felé vettük az irányt.
Az épület előtt Csongornak meghagytam, hogy várjon meg minket odakint.
- Mindenki itt van? - kérdeztem G-t, miután beléptünk Bajusszal.
- Ladislavot nem értem el és a szatmáriaktól is csak ők négyen vannak itt. - mutatott Joe-ék felé. Egy asztalnál ültek söreik társaságában.
- Picsába... Mindegy, akkor vedd fel a kapcsolatot a kassaiakkal. Beszéld le velük a találkozó helyszínét. Budapest környékén felhívlak. Fikás! Te jössz a furgonnal!
- Rendben Tesó! Széles utat! - búcsúzott el G. Ekkor lépett be Frankie és Cinege.
- Mi a pálya?
- Épp most indulunk Benny bátyjáért.
- Kellünk?
- Jó lenne. - néztem végig rajtuk. Mindannyiukon már "LETENYE" volt olvasható. Frankie-n kicsit furcsán hatott, bár már korábban is számítani lehetett rá, hogy átigazol, mikor még csak Szemes beolvasztásáról esett szó.
- Guruljunk! - adtam ki a parancsot.
Úgy terveztem, hogy végig sztrádán megyünk, ha nem hozzák elénk a csomagot és hogy minél hamarabb odaérhessünk. Csak a szokásos alacskai pihenőn álltunk meg az M0-ás körgyűrűn. Ott kaptam meg az infót, hogy Rozsnyóra elénk hozzák Benny bátyját (és hogy Ladislav még mindig nem jelentkezett).
Hatvanig az M3-ason haladtunk, majd északnak fordultunk a 21-es főúton. Batonyterenyénél elfordultunk a 23-asra és Bánrévénél léptünk át a Felvidékre. Itt aztán a Sajó folyó mellett haladtunk Rozsnyóig, ahol a felvidéki 16-os főút mentén található kagylós benzinkút parkolójában találkoztunk a kassai klub maradékával.
Mindössze öten alkották az új formációt és kissé meglepődtek mikor mi megjelentünk az út porától piszkosan, tizenketten. Leparkoltunk, majd az új elnökhöz léptem, a többiek pedig mögöttem félkörben helyezkedtek el. Bemutatkoztunk és sajnálatomat fejeztem ki a társaik elvesztéséért. Mindig rezzenéstelen arccal tudtam hazudni.
- Remélem nem gond, ha nem készpénzzel fizetek az áruért. - húztam elő a tarsolyt a mellényem zsebéből. Kivettem belőle az egyetlen igazi gyémántot és jól láthatóan felmutattam. A látvány elbűvölte őket.
- Abszolút nem. - felelte az új elnök és előrenyújtotta a markát, hogy tegyem bele. Erre úgy tettem, mintha beleejteném a valódi gyémántot a többi közé, majd az egész tarsolyt helyeztem a tenyerébe. Amíg ő zsebre tette a kamuköveket és félig elfordult, hogy előadja Benny bátyját, addig a mi kincsünket visszarejtettem a belsőzsebembe. Még egy pakk cigit is előhúztam, hogy ne keltsen gyanút, sőt miközben az árut Fikás és Csongor megkötözték és elrejtették a furgonban, megkínáltam a kassai elnököt.
- A szállításaitokról szeretnék még veled tárgyalni. - vont kicsit félre. Aggódtam miatta, hogy szóba kerül, de most már nem vonulhatok vissza a beszélgetés elől. Kérdőn néztem rá:
- Szeretném ha tudnád, hogy ez a klub, már nem az, mint ami volt. Elegünk van a lövöldözésből és a sötét üzletekből. Új alapokra akarom vinni ezt a társaságot. - meglepő fordulat. Nem vágtam közbe, csak csendben végighallgattam a mondandóját.
- Tudom jól, hogy az első fuvarotokat a néhai vezetőnk nem fizette ki. Így most az volna a korrekt, ha ezeket visszaadnám nektek, de szükségünk van egy kis pénzmagra az újrakezdéshez. - vagyis lépéselőnybe kerültünk.
- Megértelek. Csináljuk azt, hogy amikor már stabilizálódik a helyzetetek, akkor fizetitek vissza.
- Arra nagyon sokat kellene várnotok.
- Miből szeretnétek megélni? Ha nem vagyok indiszkrét...
- A motorépítő és szerelő műhelyünk híresnek számít. Ezt a vonalat mindenképpen.
- Vagyis az alkatrészekre, amik Szlovéniából jönnek, azokra továbbra is szükségetek lenne.
- Pontosan.
- Mit szólnál hozzá, ha ezeket a jövőben mi szállítanánk, viszont egy részét lefölöznénk, amíg az adósságotok rendeződik. - egy darabig töprengett az ajánlaton, majd kibökte:
- Ez járható útnak és fairnek látszik. - kezet ráztunk megpecsételve a megállapodást.
- Keressük egymást.
Ezután a kassaiak motorra ültek és elhajtottak. Összehívtam az embereimet:
- Joe, ti menjetek előre felderítőnek. Ha bármi gáz van egyből hívjatok.
A megérzésem nem volt alaptalan: Pelsőc előtt jártunk mikor hívott, úgyhogy a falun nem a főúton át mentünk keresztül. Valaki leadhatta a drótot a jardoknak, mert a tronaljai elkerülőn ismét igazoltatták a szatmáriakat, így ismét a város utcáin át próbáltunk átjutni. Viszont itt is fennállt a veszélye, így ketté váltunk és Fikás Csongor társaságában a furgonnal a mellékutcákat járta. Szerencsére kellően lemaradtak és Králik határában lefoglalhattuk a zsarukat, amíg ők megelőzhettek bennünket. A rossz szlovák kiejtésemet és szókincsemet a rend éber őrei sértésnek vették ezért igyekeztek mindenbe belekötni. Meg is jegyeztem:
- Na ezért akartam, hogy Ladislav velünk jöjjön...
Viszont ezután egyenes utunk volt a határig. Újra felfejlődtünk karavánba: mellettem a Majom, mögöttünk Frankie és Cinege, utánuk Picur és a Szigorú jött. Hatunk és a szatmáriak alkotta négyes közt haladt a furgonnal Fikás és Csongor a megkötözött sonkával.
Hatvannál, mielőtt ráfordultunk volna a sztrádára egy
benzinkútnál megálltunk pihenni és tankolni. Épp végeztem a shopban, mikor a
Szigorú lépett hozzám, a telefonját elemelve a fülétől. Sejtettem ki akar velem
beszélni:
- Miben segíthetek?
- Lenne egy meló a számotokra.
- Mekkora melóról lenne szó?
- Csak kísérni kellene az egyik szállítmányunkat.
- Oké. Nagyjából egy órán belül ott vagyunk.
- A nomádokhoz gyertek.
- Rendben. – azzal letettem.
Frankiet megkértem, hogy Cinegével és a szemesiekkel
vigyék haza az „árut” amit aztán az egyik emeleti lakásban rejtsenek el és
őrizzék, amíg Horáció nem megy érte. Miután mindenki végzett újra útra keltünk és
az M0-ásig együtt haladtunk, majd a Majommal, a Szigorúval és Picurral
leváltunk a konvojról.
A nomádok klubházánál találkoztunk Szigorú régi
játszótársaival. Bemutatkozások után bekísértek bennünket az épületbe, ahol az
elnök vette magához a szót:
- Ezen a cédulán van a cím, ahová el kellene mennetek.
Találtok ott egy tartálykocsit. Azt hozzátok el.
- Miért nem ti csináljátok? – kérdeztem a címet
fürkészve.
- Ma estére máshová vagyunk hivatalosak, így nem
tudunk érte menni, viszont éjfélig el kell hozni. – a falon lévő órára néztem:
valamivel kevesebb, mint négy óránk maradt a műveletre.
- Csakhogy mi kevesen vagyunk a kíséréshez és a kamion
vezetéséhez, ráadásul a szükséges jogosítványokkal sem rendelkezünk a
tartálykocsi továbbításához. Valamelyikőtöknek velünk kéne jönnie. – ezen egy
pillanatra elgondolkodott, s végül az egyetlen jelöltjükre mutatott:
- Kiske veletek megy, viszont így kisebb az érte járó
guba.
- Nem kérünk ezért a fuvarért pénzt.
- Hanem?
- Szeretnénk ezzel letudni a tartozást. – végignézett
a társain, majd kezet nyújtott:
- Legyen. Viszont ha van valami extra cuccotok, azt a
jövőben nekünk juttatjátok el! – teketóriázás nélkül a kezébe csaptam elfogadva
az ajánlatot. Lelöktünk egy felest, majd kitódultunk a motorjainkhoz. A
prospect Picur mögött kapott helyet, ugyanis csak az ő gépe volt alkalmas még
egy személy szállítására. Az M0-ás körgyűrűig két tag elkísért bennünket, de
nem tudtuk, hogy csak ellenőrizni akarnak, vagy nekik is erre akadt dolguk.
Kecskemétig haladtunk az M5-ösön. Jócskán besötétedett
mire ráfordulhattunk az 54-es főútra, amin Soltvadkertig gurultunk, onnan pedig
az 53-ason Kiskunhalasig. A megadott cím a Majsai úton volt egy vasúti átjáró
után egy kilométerre egy kanyarban. A kapu fölött Takarmánygyártó és
állattenyésztő Kft. Felirat helyezkedett el félkörívben.
A telepen csak néhány gyengén világító kandeláber
jelezte az emberi jelenlét nyomát. Nekünk jól jött, ahogy az utat szegélyező
fák és bokrok, mert így legalább nem láthatták, hogy egy kamiont készülünk
elkötni.
A tartálykocsi egy nagyobb épület elé volt leparkolva.
Melléparkoltunk, Kiske leszállt Picur mögül és a fülkéhez lépett. Kinyitotta az
ajtaját, majd egy „bassza meg” hagyta el a száját, mire mind odasiettünk. A
vezetőülésben egy véres arcú hulla ücsörgött eggyel több lyukkal a fején a
szokásosnál.
- A picsába. – szökött ki a számon.
- Mibe akartok minket belerángatni? – ragadta galléron
Szigorú a megszeppent Prospectet.
A választ egy durranás adta meg. Nem kellett
egyikünknek sem segítség a hang analizálásához. Azonnal lehúzódtunk még mielőtt
a következő eltrafálja valamelyikünket. Közben Picur, a kamion nyújtotta
fedezékben hálája jeléül ököllel behúzott egyet Kiskének. A szemesi lövöldözés
óta nem rajongott az efféle balhékért, de mégis valahogy mindig belekeveredett
és az idegei kezdték felmondani a szolgálatot. Meg tudtam érteni.
Meglepetésünkre a jelölt nem akart revansot venni a
pofonért, amitől nekivágódott az épületnek, hanem egy pisztolyt húzott elő
miközben az arcát lapogatta. A mi kezünket már kitöltötte egy-egy markolat.
(Akkor vettük magunkhoz a pisztolyokat, mikor elmondtam Frankie-nek, hogy hova
készülök a három társammal. A megérzés nem volt alaptalan).
Próbáltuk kitalálni, hogy másszunk ki ebből a
slamasztikából, de arra jutottunk, hogy csak akkor lesz erre esélyünk, ha
ártalmatlanná tesszük a ránk vadászókat. Kiske bekúszott a kamion alá és onnan
adott le néhány lövést, amerre az ellenséget sejtette. Higgadtan cselekedett.
Nem lepődtem volna meg, ha a jelöltség előtt ő is katonaként szolgált, ne adj
isten Csongor bajtársaként… A Majom a kamion fülkéje és a tartály között
felmászott és a magasból próbálta felmérni a terepet és adta le a drótot, hogy
merre látta a torkolattüzeket. Picur és a Szigorú a tartálytest fedezékében
eljutott a ház sarkáig, hogy megakadályozzák, hogy mögénk kerülhessenek, én
pedig a kamion elejénél guggolva lestem ki időnként és adtam le vaktában pár kósza
lövést.
A következő pillanatban kilőtték Szigorú motorjának a
kerekeit, a tankját, első lámpáját, amitől a tulaja totál bepöccent, kiugrott a
fedezékéből és ordítva elindult a mellettünk álló épület felé. Fedezetet
nyújtottunk neki, hogy elérje a célját, ahol legörnyedt, majd berontott az
ajtón és kiürítette a pisztolya tárát. Néhány halálsikoly után csend lett,
senki nem lőtt. Meredten figyeltünk a telep félhomályába, aztán egyszer csak
sántikálva előjött az épületből a társunk egy levágott fejjel a kezében.
Magasra emelte és közben vicsorgott, mint egy veszett kutya. A következő
pillanatban egy dörrenés hasított át az éjszakán, majd a Szigorú elterült. Erre
mind tüzelni kezdtünk. Szemben a ház túlsó sarkánál Picur körvonalai tűntek
fel, aki eddig a ház megkerülésével volt elfoglalva és most oldalról támadta az
ellent és sikeresen végzett mind a hárommal. Mikor minden újra elcsendesült a
Majom ugrott le a kamionról és rohant oda a földön heverő társunkhoz, de akkor
már késő volt: a Szigorú holtan hevert a porban.
- Bassza meg! - szökött ki Majom száján. Odarohantunk Kiskével és megismételtük a szavakat. Picur az oldalát fogva lépett hozzánk.
- Veled mi történt? - kérdeztem meglepve, aggódva.
- Csak súrolt. - nyugtatott meg a testvérünk.
- Kik voltak ezek? - állt fel Majom Szigorú teteme mellől és ragadta galléron Kiskét. Hogy megsürgesse a válaszadást Picur hatalmas tenyerét a jelölt nyakára helyezte és szorítani kezdte azt.
- Nem tudom. - hörögte.
- Engedjétek el. Nézzétek meg őket, hátha van náluk valami irat. Mi addig betesszük Szigorú testét a kamion hátuljába és eltüntetjük a motorját. - a Majom és Kiske eltűntek a telepen, Picurral pedig besakkoztuk a fülkébe a társunk holttestét. Épp végeztünk, mikor a Majom jelentést tett:
- Szerbek.
- Szerbek? - vontam fel a szemöldököm.
- Miért én mit mondtam?
- Miért lennének bepöccenve rátok a szerbek? - fordult Picur Kiskéhez.
- Fogalmam sincs. Ez klubügylet és csak egy jelölt vagyok. Tudjátok hogy működik ez, nem?
- Akkor majd megkérdezzük a klubodat.
- Csomagoljunk és tűnjünk innen, mielőtt kiderül mi történt itt. - adtam ki az ukászt. Sietve befejeztük a nyomaink eltüntetését, majd útra keltünk.
Fény az alagút végén.
Mellékutakon át indultunk vissza a fővárosba. Gondolatok cikáztak a fejemben és próbáltam magyarázatot találni, okokat, hogy miért történt mindez. Egyértelmű, hogy nem ránk pályáztak, hanem Szigorú előző pajtásaira és azt is biztosra vettem, hogy erre ők előre számítottak és ezért küldtek minket a méhkasba. Ha minket kinyírnak a szerbek, vagy veszteségeket szenvedünk el, az számukra nem probléma. Ha a jelöltjük is elbukik, az se gáz: majd jönnek mások. Náluk teljesen más a felvételi forma és a hozzáállás, mint nálunk.
Számon akartam kérni a társaságot és felelőssé tenni őket az egyik emberem, a testvérem elveszítéséért!
Egy előre megadott címre, egy régi, elhagyatott gyárépületbe vittük a tartálykocsit. Kiske menet közben felhívhatta a klubot, mert mind a két chapter szinte teljes tagsága várt ránk, plusz egy tatai srácot is felfedeztem köztük. Kisebb létszámra számítottam, amivel szemben nyugodtan keménykedhetnénk, de tizenhárman álltak hármunkkal szemben. A két elnök lépett mellém, mikor leszálltam a motorról:
- Sajnáljuk, ami történt. - ilyen álszent és semmitmondó hangon még nem hallottam részvétnyilvánítást. Az undoromat és ingerültségemet visszafojtva fogadtam azt.
- Mi a fasz volt ez? Miért támadtak ránk a szerbek? Miért kellett Szigorúnak meghalnia? - nem gondoltam volna, hogy nem sikerül visszafognom magam. Fenyegetően, magamból kikelve ördögi hangon tajtékoztam az angyalok között.
- Tudjuk min mész most keresztül, és még egyszer nagyon sajnáljuk a történteket. - tette a vállamra a kezét atyaian a nomádok elnöke.
- Akik betámadtak benneteket, azok ránk vadásztak. Nemzetközi szinten megy ez a háború már évtizedek óta, talán ezt Te is tudod. - kezdte bizalmaskodóan a másik vezér. Ekkor tűnt fel, hogy kezd bezárulni körülöttünk a kör.
- Többet nem árulhatunk el. Találjunk valami megoldást, hogy kárpótoljuk a veszteségeteket. - mintha egy darab húsról, vagy csak egy motorról lenne szó, úgy beszélt a nomád. Minden esetre ezt nem felajánlásnak szánta.
- Befejeztük. Nem tartozunk és nem dolgozunk többé se nektek, se a partnereiteknek. Ha valami extra a jövőben leesik azt átadjuk, de semmi több. - ellentmondást nem tűrően fogalmaztam, de a rajtam eluralkodott indulat beszélt belőlem. A két elnök egymásra nézett, majd a Budapest chapter vezére vette magához a szót:
- Rendben van. - és kezet nyújtott. Habozva ugyan, de kezet ráztunk.
Annyit kértem még tőlük, hogy adjanak kölcsön egy furgont, hogy Szigorú tetemét hazaszállíthassuk. Erre ők Kiske szolgálatait is felajánlották a feladathoz és jelezték, hogy a temetésen tiszteletüket tennék. Egy kisebb járműpark állt ezen a helyen, úgyhogy kinyitották az egyiket, két alacsonyabb rangú tag (legalábbis a mellényük elég szűziesen hatott a többiekéhez képest) kiemelte és áthelyezte a furgonba a társunk tetemét, a jelöltjük a volán mögé ült, majd kihajtottunk a gyárból.
Hajnali kettő felé járhatott. Az egyes főúton haladtunk, karavánban, a közlekedési szabályokat betartva. Próbáltam kizárni a külvilágot, összeszedni a gondolataimat, feldolgozni a történteket és megoldást, ötleteket keresni a jövőre nézve. Vissza kellett terelnünk a klubot abba az irányba, amilyennek annak idején azt kitaláltuk. Legálisan, fegyverek, lövöldözés, kétes alkuk, hazugságok és erőfitogtatások nélküli élet. Ellenben éreztem, hogy Szigorú régi klubjának tagjaival még meggyűlik a bajunk.
Tatabánya előtt jártunk, mikor felsorakozott mögénk egy kamion. A gondolataimmal és az úttal foglalkoztam, így az sem lett gyanús, hogy a furgon eltűnt közülünk. Az egyik kanyarban aztán ott állt keresztben egy másik. Későn vettük észre a sötétben, mert a reflektort lekapcsoltam, ugyanis fényt vettem észre szemből, mintha jött volna onnan egy másik jármű. Valójában ez csak elterelésnek szánták, hogy minél később vehessük észre a csapdát. A fékezéshez és a biztonságos megálláshoz már nem állt rendelkezésünkre kellő távolság, ezért inkább blokkoltattam a hátsó fékeket és kifaroltattam a gépet, majd megdöntöttem, hogy átcsússzak a plató alatt. A következő pillanatban fény kezdett derengeni a horizonton és egy hatalmas ütést éreztem a mellkasomon.
Valami folyadék végigfolyt az arcomon. Kinyitottam a szemem. A nap erősen tűzött. Felnéztem és ekkor vettem észre, hogy egy pad előtt fekszem a Balaton partján a tihanyi félszigeten. Felültem és körülnéztem. Az egészet álmodtam. Nem történt meg az ékszerész látogatása, sem a túra a Felvidékre, sem a csere a kassaiakkal, sem a lövöldözés Kiskunhalas mellett. Szigorú is él -legalábbis a telefon tanúsága szerint, sőt Ladislav sem szívódott fel, hiszen a húsz nem fogadott hívások közt néhány tőle volt.
Feltápászkodtam a földről, leporoltam magam, felültem Heritage-em nyergébe, beindítottam, majd elindultam haza, hogy elrendezzük végre az ügyeinket.
