A bürokrácia kutyái az adózók csontjaira vágynak

   Ez év március hó tizedikén városunk tanácsi hivatala, azaz a város jegyzője nevében -egyébként már itt megtévesztenek, mert az ügyintéző valami Erika, de a levél alján egy Valéria, mint adócsoport vezető neve és aláírása pöffeszkedik, hatalmi súlyával meghajlítva a lap alját, tovább nyomatékosítva hivatali és fentebb valóságát egy ótvarul metszett bélyegzővel (Komárom Város Jegyzője 3. -mi a szar az a 3. ? Ezek többen is vannak?) - kaptam három oldalnyi levelet. Nem köszönetet mondanak, dicsérnek, hanem fenyegetőznek.

   2009-ben a nevemre került az a lakás, amelyben felnőttem. A körülményeket most nem kívánom prezentálni, és a történetben most nem is ez a lényeg. Akkor befizettem egy halom illetéket, járulékot, talpaltam a földhivatal, a bank és az ügyvéd irodája közt, majd miután mindennel végeztem és igyekeztem visszazökkenni az addigi kis életembe, jött egy felszólítás, amiben felhívják a figyelmemet, hogy adott évben nem fizettem be 100 ezer forintot az adóhivatalnak, mivel hozzájutottam a lakáshoz és hát az állam is szeretné a maga kis hasznát megkapni ebből az adásvételből. Jött a fenyegetés is természetesen, hogy amennyiben nem fizetem be 8 napon belül, akkor ennyi és ennyi büntetést -ami többszöröse a fent említett összegnek- kell leperkálni a mélyről jövő utálattal és ellenszenvvel bíró adóhatóság felé. Szerencsére nem nulláztam ki magam, így a követelést teljesíteni tudtam. Aztán hetekig csend. Nem jött a tanácstól, se más pénzszopó hivataltól fizetési felszólítás. Hónapok is elteltek. Majd jöttek az évek. Az emberfia megnyugszik, hogy minden rendben, csak a számlái után kell tejelnie. Majd eltelik öt év és hátba szúrnak megint! A levél így néz ki:

   Az első mondatban feltüntetnek egy dátumot (2003), ami meglehetősen régen volt. A lakást ennek hat évére rá vettem meg. Akkor senki nem szólt ilyenekről. Később kiderült, hogy a Kommunális adót 2012 január elsején vezették be. Akkor se kaptam semmi értesítést, hogy adóznom kéne, pedig már három éve a nevemen volt az ingatlan.

   Természetesen eleget tettem kötelezettségeimnek és a mellékelt nyomtatvány kitöltése után lélekszakadva rohantam át a Tanácsházára (még jó hogy itt van szemközt). A portán érdeklődtem az adócsoport holléte felől és szívélyesen el is navigált a hölgy. A folyosó végén balra, egy kétszárnyú ajtó mögött lapul a több tagú társaság. Kérdem én:
- Ha már észlelték a hiányosságot, ami a bevallást illeti, akkor vajon miért nem sétáltak át a folyosó túlsó végébe -ott találják a Földhivatalt- és kérték ki a szükséges iratokat, egyeztették le, hogy az adó bevezetése évében a nevemen volt az ingatlan, plusz megtudhatták volna az olyan alapadatokat, amik sosem változnak (születési név, hely, éve, anyja neve, helyrajzi szám), valamint azt, hogy egyedüli tulajdonosa vagyok az ingatlannak? Gyakorlatilag az aláírásomra sincs szükség, hiszen a törvényt bevezették, ha tetszett, ha nem, ha megszavaztam azokat, akik bevezették, ha nem.

   És még egy:
Komáromban január elsejével eltörölték a kommunális adót. Akkor erre most miért is van szükség?

Gyengepont

   Ezer éve és egy hete, hogy utoljára láttam, de még ma is ugyan akkora hatást gyakorol rám a lénye, mint amikor a gimiben először megpillantottam. Egyszerűen letaglóz, megbénít. Nem tudok másra figyelni, koncentrálni. A szemei miatt lehet. Gyönyörű. Mindig is gyengém volt az igéző női tekintet! A fétisem, ha úgy tetszik. (Viszont van olyan, akié régen tetszett, ma pedig már csak egy szürke, jellegtelen üveggolyó). Az övé számomra az eszményi szempár. A tekintet, amibe bármikor bele akarnék nézni… Bár lehet, hogy a szája miatt. Az a másik gyengém. Kívánatos, érzéki… Az is lehet, hogy az arca az, ami miatt kikészülök. Nem tudom. Megmagyarázhatatlan.

   Félre ne értsen senki: nem panaszkodhatom, hiszen eddig is nagyon jó sorom volt a szép lányok tekintetében, mindig is olyan nőkkel alakult ki kapcsolatom –ilyen, vagy olyan-, akiket bármelyik férfitársam is szívesen maga mellett szeretne tudni, de bárki bármit mond, mindenkinek vannak ideáljai. Van aki a szőkéket szereti, van aki a kékszeműeket, van aki a nagymellűeket és van akinek mindennek az ellenkezőjét. (A nőkre ugyanez igaz, csak tagadják)!

   Ha költő lennék verseket írnék hozzá, ha író, akkor novellákat; ha festő, akkor több alkalommal megfesteném, ha kőfaragó szobrászművész, akkor megszobornám; de csak egy ócska „zenész”, aki időnként lefog néhány hangot…

   Nők jöhetnek, mehetnek, hosszabb-rövidebb ideig maradnak, elcsavarhatják a fejemet, de olyan hatással csak ez az egy személy lesz rám, mint Ő. Egy napon belép az életembe... nem biztos, hogy ebben, hanem egy másikban, de ott lesz.