Szolgálati anekdoták - 41. rész

   Mivel már nem vihetek el magammal senkit egy-egy útra -pedig nagyon szívesen megtenném; sokan másként értékelnék ezt a világot- ezért úgy döntöttem, időről-időre képekben mutatom meg azt, amit én látok. Tudom jól, hogy teljesen más ha az ember ott van és maga éli át ezeket, de sajnos ma már nem lehet (részben a szabályozásnak, részben a vasútfotósoknak és részben a szankcióknak köszönhetően... egy kollégát a nyáron kirúgtak, mert elvitte a barátnőjét egy útra, valaki lefényképezte, az pedig nem röstelte megosztani fészen, a vezetőség fizetett kémje meg egyből leadta a drótot az illetékeseknek, bizonyítva, hogy az ő szarrágó munkájára szükség van és pár nappal később a munkavállalót elbocsájtották). Íme a ma esti Flirtölésem:

Morfondíroztam, milyen kommentet írhatnék ez alá a kép alá, hisz amikor lőttem még csak a fényviszonyokat próbálgattam és csak most vettem észre, hogy az V. vágányra tol a 005-ös Szöcske.

Várakozás a 4811-es számú személyre a Déli II. vágányán. Az átépítés előtt nagyjából itt kezdődött a régi felvételi épület, szemben pedig a kör fűtőház állt. Ma a legótvarabb budapesti fejállomás (amióta a józsefvárosit bezárták). Kevesen tudják, de az a betonkocka, ami jobb kézre van a peron közepén, az az alul elhelyezkedő CBA szellőztetőnyílása. Amikor sütik a friss pékárut finom illat terjeng a közelében. 

Itt is a fényeket próbálgattam és természetesen ez a kép sem sikerült elsőre. A monitoron -kivételesen- nem a szokásos "C kocsi klíma hiba" jelent meg (ott van a klozet), hanem "videoberendezés hiba". 

Ugrottunk a fénysebességre. 

Ez már a reggeli Tatabánya-Győr között közlekedő személy vonat a molaji átjárónál. Nagyjából itt értem el a 120 Km/h sebességet.

Honállomás: Komárom.

Szabad a kijárat (egy teli zöld). Hasonló környezeti okokból vittem magammal az aparátot, hiszen már régóta vadászom egy ködös időjárásra. Sajnos Tetübányán fújta a szél, így ott esélyem se volt rá, pedig út közben kecsegtető ködfoltok tarkították a tájat, de sebaj, majd legközelebb.

Legálisan 160-nal.

Valójában már nem hat meg a dolog. Egy idő után mindent meg lehet unni, ahogy a száguldást is. Kilenc évvel ezelőtt (amikor a vasútra jöttem) még csak a nemzetközi EuroCity, EuroNight szaladt ennyivel, ma pedig a személyek is. Igaz a sebesség adta lehetőségek nincsenek kihasználva teljesen, de már ez is komoly fejlődésnek számít a hagyományos kék, húgyszagú ingákhoz képest.

Bízom benne, hogy a jövőben az országot átszelő vonalaink, majd később az egyéb fővonalainkra is ez a sebesség lesz a jellemző, és a mellékvonalainkon sem a nosztalgikus kocogó mozgalom lesz a mérvadó!

Gondolatok az évszakokról

   Akár hogy is, de mind közül az ősz a kedvencem. Persze, mondhatnám azért, mert ebben születtem, de igazából sosem szerettem, ha arra emlékeztetnek, hogy hát "megint idősebb lettél egy évvel, hamarosan találkozunk, üdvözlettel a Halál!" Na és ugye ott van ez a negatív mellékérzés, amit oly sokan társítanak ehhez az időszakhoz: az elmúlás. De inkább hámozzuk meg ezt a kérdést egy kicsit. Miért éppen az ősz?

   Lássuk csak. Szóval itt van a tél. Hideg van. Néha még a jegesmedve is megfagy a szatyrodban, annyira. Meg ugye a hó. Ami betakar mindent, mint a dunyha. Csak ezzel a képpel van egy kis gond: a dunyha melegen tart, a hó meg... Szeretem a telet is. A gyerekkoromat juttatja eszembe. Szánkóztunk, hóvárakat építettünk, hó-csatáztunk. Anyámék mesélték, hogy volt olyan év -még a nyolcvanas évek végén- hogy nem tudtak óvodába vinni, mert olyan kurva nagy mennyiség leesett. Pedig kb. 800 méterre lakhattunk az intézménytől. Bár akkoriban is már szerettek mindent kicsit felnagyítani az emberek. Az a tipikus bolhából elefántot eset... Ahogy elszaladt feledtem az idő úgy egyre kevésbé örültem a havazásnak. Elkéstem miatta az iskolából, aztán később a munkahelyemről. Homo traficus problematus, avagy a közlekedő ember problémája. Ez inkább csak a fejlett országokra igaz. Szibériában például pont leszarják. Ott az iskola annyira létfontosságú, mint nálunk a cosinus Pí köbgyökének integrálása. "Nem baj, majd a gyerek addig elmegy addig medvére vadászni." Szóval a telet annyira már nem komázom. Ráadásul a szemem is érzékenyebb már a fényre, így ha sokáig kell kémlelnem a havas tájat, az eléggé fájdalmasan érint. Viszont a hideg miatt nincsenek bogarak. Ez sem elhanyagolható szempont. Azt szoktam mondani, hogy télen azért van hidegebb, mert kevesen vannak az utcán. Nézd meg, nyáron tele van az utca, és meleg is van. Télen kevesen vannak kint...

   Aztán ugye itt a tavasz. Elolvad a hó. Egy merő mocsok, lucsok, meg sár lesz minden. Jó, persze eleinte izgalmas, hogy rügyezik a növényzet, bimbódzik a szerelem, a madarak is hangosabban csiripelnek, az emberek is levetkőzik a téli depresszióikat (a lányok a ruháikat is), de egy idő után unalmas. A szezon végére minden smaragd zöldbe burkolózik és fotoszintetizálni kezd. A fák, bokrok csak úgy fossák magukból az oxigént és mi élünk. Tök jó, csak most már tovább törzsfejlődhetnének. Például főzhetnének kávét. Ráadásul jönnek az áradások. Aki a hegyekben él, több száz kilométerre a legközelebbi folyótól (és több száz évre a civilizációtól), azt nem fogja tragédiaként megélni, hogy a Duna a szart is kimossa Komáromból. 

   Így köszönt ránk a nyár. Számomra a legutálatosabb évszak. Meleg van. Kurva meleg! Már nincs mit levenni magadról, gyakorlatilag az irhádat is lehúznád, csak ne izzadj már tovább, de pár elvetemült melegvérű még élvezi is. Irigylem is őket ezért, mert amíg ők kiülnek egy kőre és sütkéreznek a napon, akár csak a gyíkok, addig én megőrülök a hőségtől és óránként egy liter vizet is meg kell igyak, csak a szimpla jó közérzetemért. Igen, jól láttad, vizet. A sör jó, meg ilyenkor gyorsabban be lehet tőle baszni, de ahhoz, hogy állandóan azt vedeljem, drága, ráadásul a munkáltatóm se kultiválja. A víz még olcsó. És még van. Egyetlen pozitívum: a lányok még jobban kivetkőznek magukból...

   És eljutottunk az Őszig. A mindig változó őszig. Eleinte még zöld, de inkább már csak az a megöregedett fajta. Elkezdődik a szüret és a szarvasbőgés időszaka. Október táján a környezet elkezd élénk színekben pompázni. Utolsó táncát járja a természet. Egyre többször van rejtegető köd és hosszan tartó eső. A kék égen kövér vattapamacsok úsznak tömött nyájként, vagy egységes szürke homállyal takarják el a napsugarait. (Néhol csapadék is előfordulhat, a csúcshőmérséklet 15 Celsius fok körül várható, a Duna néhol apad, máshol árad. Hajók, vonták találkozása tilos!) Novemberre lehullanak a levelek (az emeletről pár perccel később a postás is), oltalmazó takarót von az avar a talaj fölé (amíg egy élmunkás utcaseprő össze nem gereblyézi azt) és az első hópihék lassan sztálingózni kezdenek (gyerekkoromban még így volt). A póló - rövid gatyás idő átvált a hosszú kabátosba. Nem komor ez az időjárás, csak annak az előszele. De nekem szép...

Szolgálati anekdoták - 40. rész

   Rengeteg idő adódik, hogy az ember kicsit eltöprengjen önmagán, a tettein, az érzésein (bármilyen furcsa, nekem is van), vagy a környezetén. Egyre gyakrabban szolgálatban is. Ezek nem olyan "kikapcsol az agyam és száguldunk bele a vakvilágba a hátam mögött több száz sikoltozó utassal" pillanatok, hanem a várakozást lefedő percek. Amikor magunk vagyunk, semmitől nem zavartatva. Ilyenkor van időnk gondolkodni.

   Ferencvárosba érkeztem a 154-es Giganttal eredeti tervek szerint a Hűség városába tartó tehervonatért, de még nem érkezett meg a BILK-ről. Az állomáson rendszeresített rádiócsatornán adott közlendőmet nem értette a rendelkező (nem azért mert valami érthetetlen K-Pax -i nyelven szólaltam meg, hanem mert egy határ fos az a berendezés, amit használnunk kell), ezért a személyben egy fiatal suhanc (aki vagy akkor került ki tanfolyamról, vagy még betanult) jött ki a forgalmiból és kérdezte:

- Mi kellene?

Hátrahőköltem a felháborító flegma stílustól (hogy nem köszön, azon nem lepődtem meg, hiszen ez Ferencváros, hazánk fővárosának egyik gyöngyszeme és a tökéletesített kultúra bölcsője -most néma három másodpercben emlékezzünk meg a Fradi meccsekről... köszönöm; itt jelenteném ki, hogy nem különb, mint Újpest!), de mivel közismerten jó a humorom (ah, micsoda bujtatott öntömjén), ezért próbáltam magam is adni a laza figurát:

- Két deci vodkát meg valami töményet hozzál hamar, de ha nincs akkor három sör is megteszi!

A csávó szemei a döbbenettől úgy nyúltak meg, mint a csigának, és nekem kellett visszarugdosnom őket a bakancsom orrával a mozdony küszöbéről, hogy betudja húzni őket az üres koponyájába, de mivel láttam rajta, hogy kurvára nincs ott fejben és nem érti a vidéki stílust, így tárgyilagos, száraz hangnemben közöltem vele:

- 40664-re jöttem.

Böfögött egy okét, majd visszavonult az irodába. Arrogáns fasz. Megcseréltem, aztán kievickéltem a "Dunai csonkába", hogy ott várakozzam amíg megérkezik a vonatom. 

   Öt-hat évvel ezelőtt ez teljesen normális dolognak számított. Megesett, hogy hárman-négyen is várakoztunk, sokszor órákig. Akkor még állandóan tele volt az állomás érkező és induló vonatokkal, éjszaka még a bejutás is nehezen ment. Emlékszem egy alkalommal Budaörs előtt felzárkóztam egy másik tehervonat mögé, majd így araszolgattunk még vagy másfél órán át, mire felértünk a Déli összekötőre (az, amelyik a Rákóczi híd mellett van). Ahogy közeledtünk a várakozások egyre hosszabbodtak két 4-5-6 száz méteres előbbre jutás között. A hídon aztán a rádióban a rendelkező közölte, hogy telt ház van, nem tudnak lefogadni minket, úgyhogy "várakozó álláspont"! (Ez annyit tesz, hogy helyezd magad kényelembe és hunyd be szépen a szemeidet). Ekkor gondoltam egyet és ahhoz a régi trükkhöz folyamodtam, amit még anno az egyik öreg mesterem említett: a mozdonyom lógó csavarkapcsát egy spárgával az előttem álló vonathoz kötöztem így amikor az megindul és a spárga már nem bírja a húzást elszakad, a kengyel pedig nekicsapódik a gépem alvázának, amitől majd felébredek. Hajnali fél négykor egy hatalmas döndülés rázta fel a környéket, a Dunában úszkáló halak szívrohamot kaptak velem együtt, ugyanis a módszer bevált: a spárga elszakadt, ahogy a vonat elhaladt. Többször nem csináltam meg...

   A legrosszabb a várakozás. Várni egy vonatot, vagy csak azt, hogy egyáltalán legyen valami. Ez a semlegesség, a helybenállás, a tétlenség borzalmas. Rá vagyok utalva másokra. Frusztráló. A gördülékenységet szeretem, a haladást. Nem csinálni semmit, csak nézni ki a fejemből = Halál. Bár azt szoktam vallani, amit anno egy harckocsizó mondott: minek álljak, ha ülhetek is? minek üljek, ha fekhetek is? és miért legyen nyitva a szemem, ha be is csukhatom? Csak hát ez nem mindig kivitelezhető. Állomási tartalékon például igen...

   Úgy hallottam ismét elvesztettünk egy fuvart. A vezetőség ennek ellenére újabb embereket hoz át/enged át. Kaptunk ugyan a Keletitől fordákat -most, hogy onnan is megdobbantak páran-, de keresztbe adogatják az embereket: Dombóvárról és Celldömölkről jönnek hozzánk, némelyiknek új típust és vonalismereteket kell szerezni, a mieink meg mennek a Délibe, de előtte nekik is vonalismeretet kell szerezniük. De nem kritizálok, elfogadom a döntést és bizonyára csak én nem látom a dolgok logikai mivoltát. mostanában egyre több kérdés lebeg a szemem előtt (és gondolom nem csak az enyém előtt, hanem idősebb kollégáim előtt is). Anno volt egyfajta hierarchia: a frissen levizsgázott pubik (első telesek) fél, vagy akár egy évet kizárólag az állomási tartalékokon tölthetett el. Ezalatt megtanult vasutassá válni, a kollégák megismerték az illetőt, rutint szereztek gépkezelésből, tolatásból, vonatra- és szolgálatba járásból és így tovább. Mondjuk úgy: befogadta a falka, vagy legalábbis megszokták a szagát. Ezután kikerülhetett tehervonatozni. Ismerkedés a vonalakkal, más állomásokkal és azok dolgozóival. Aztán jöhetett a személyvonat. A húgyszagú kék, nem a csili-vili rakéta. Most gyakorlatilag meg se szárad a pecsét a jogosítványán, a tojáshéj még alig foszlott le a seggéről, de már 160-nal rohangálnak úgy, hogy fékezni és köszönni nem tudnak és a legnagyobb problémát számukra az jelenti ha a Traxxon egy kicsit hangosabb a légkondi! Tudom én, hogy ezért nem ők a hibásak, hanem a rendszer. Bár... lehet, hogy a vezetésnek ezzel is van egy célja. Talán a megosztás. Bomlasztani a mozdonyvezetők híresen jó összetartását. Minek? Ennél jobban? Már koránt sincs az, mint régen, hogy egy nagyobb kollektíva összeüljön egy jó beszélgetésre egy sör mellett, vagy egy bográcsozáskor. A túr bulik is egyre kisebb létszámmal zajlanak, mert megosztott a társadalmunk. 

   Néha nem tudnám eldönteni, hogy egy-egy elejtett mondatommal ki és hogyan fog visszaélni? Szomorú tény, de sajnos ez a valóság. Abban sem lehetek biztos, hogy akik ezen sorokat olvassák szimplán egyetértenek vele, vagy nyomorult spionként rohannak majd a feljebbvalóink valamelyikéhez segget nyalni és egy szaftos kis hazugságot köré teríteni, csak hogy árthasson. Ezeknek egyet mondhatok: Pajtás! Messziről bűzlik az, akinek szaros a szája! ...

Végül aztán nyolc órát töltöttem el Ferencvárosban az irányítás magasan képzett dolgozóinak köszönhetően.