Last in time...
Talán ezt a bejegyzésemet írom a legelszorultabb szívvel és lehet, hogy ez is lesz a legkomorabb, legmélyebb... Szóval aki a szokásos csattanós poénokat várja, az üljön nyugodtan a seggén, a végére tartogatom... talán... No, de addig is kanyarodjunk vissza a címhez és derüljön ki, miért is ily "szomorkás a hangulatom máma".
Egészen legutóbbi szolgálatomig nem akartam hinni a szóbeszédnek (mindig is ez a naiv kisfiú voltam), hogy -ahogy a Pislancs fogalmazott: a két győri, meg mi ketten a Bandival- január elsejével visszakerülünk eredeti telepállomásunkra és újra ott fogjuk felvenni a munkát. Egy évvel ezelőtt kerültünk át "kisegítés céljából" Komáromba, de a lakóhelyünkhöz közeli és optimális feljelentkezési időket könnyen magunkénak érezhettük, valamint az itteni kollektíva is rövid idő alatt megszokta a jelenlétünket. A Bandival (továbbiakban Haver) úgy fél évvel korábban kezdtünk, mint "a két győri", de már a kezdetektől éreztük és mondogattuk, hogy nekünk itt is kéne maradnunk! Sajnos a vezénylőprogram (as. Sipuplan), vagy a vezénylő nem így gondolta -a történet szempontjából nagy különbség nincs, ugyanis előbbit kezeli az utóbb nevezett. Mennünk kell, mert eladtak két fordát a fehérváriaknak, másikat meg nem szereztek helyette.
A helyzet az, hogy amióta a komáromi fűtőház Győr alá tartozik magasról szarnak az itt szolgálatot teljesítőkre. Ahelyett, hogy vonatokat (munkát) szereznének a helyieknek, inkább csak a minimális mennyiséget adják oda, mint koloncot. Mindössze egy tehervonatos és két tili-tolatós szolgálat (utóbbit három emberrel oldja meg) és pár Bz-s kanyarból jön össze a havi kötelező, szinte nulla többlettel, míg ezalatt a vízfej fűtőház tervezettbe plusz húszakat csinál! Nem azt mondom, hogy bokáig gázoljunk a szolgálatokban és annyit legyünk a vasúton, hogy odahaza fényképet keljen kitenni a falra az ábrázatunkkal, hogy a család emlékezzen még a fizimiskánkra (amikor a győri forda kenyerét ettem biza így volt), de legyen annyival több, hogy a havi 10 óra plusz meglegyen, és ránk a Haverral itt legyen szükség, ne ott fenn! Nem sajnáltatni akarom magam, de nem kellemes vidékről bejáró munkavállalónak lenni. Egy alapesettel vázolnám a problémát: vegyünk alapul egy hajnal öt órai feljelentkezést. A szolgálatba való megjelenéshez előző este (legkésőbb a 22:53-assal) be kell utaznom Győrbe, a pihenőhelyiségben aludnom, ahol nagy az esélye annak, hogy kifogok egy horkolós, vagy ajtó-baszkodós kollégát, vagy egy, az ablak alatt randalírozó diszkópatkány brigádot. A helyzetemet tovább nehezíti, hogy a legkisebb neszre is megriadok. Tegyük fel, hogy minden optimális, 23 óra magasságában elalszom, csend van, és nyugalom, kipihenten ébredek 4:45-kor. Lesétálok a fűtőházba feljelentkezni és nekivágok kis hazánknak. Levezetek 12 órát és közel 600 kilométert minden probléma nélkül és 17 órakor szolgálatból távozom, de csak 17:31-kor indul a hazatérő vonatom, amivel 18 órára vagyok Komáromban. Tegyük fel, hogy nem kell otthonra vásárolnom és fél óra alatt hazaérek. Lefordítva: egy 12 órás szolgálat az én esetemben így válik húsz és fél órás távollétté! Ugyan ez komáromi feljelentkezéssel csak 13... és nem mindegy, hogy a saját ágyamban alszom e; hogy mennyi szabad időm marad a másodállásomra, a hobbimra és a kutyára, akiről gondoskodnom kell...
Bár hogy is alakul -visszajövök e, vagy sem- örülök ennek az egy évnek. Jól éreztem magam, új arcokat, kollégákat, cimborákat ismertem meg és mindig jó érzéssel gondolok majd vissza a velük eltöltött időre. Szeretnék ezeken a vonalakon járni a tehénszaros, rohangálós egyes, a hátam közepére sem kívánt nyolcas és az eseményekkel teli 11-es helyett, de egyenlőre úgy tűnik nem tehetem... Búcsúzásképp kívánok minden jót, kitartást, erőt, egészséget a jövőre nézve a vicinálisokon szolgálatot teljesítő kollégáimnak! Sziasztok...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése