Apácák, Miskolc és a sötét erdők

   Mostanában nem megy az írás. Volt két téma is, amit nagyon meg akartam csinálni. Semmi extra cicoma, csak úgy a magam módján. Az első a kisebbség által is olyan jól ismert kifejezést járt volna körül és ez nem más, mint a "Lopás!". Amikor az ötlet beugrott jöttek is a gondolatok szépen térközre egymás után, olybá tűnt kézről kézre adják a kilincset az agyamban a gondolataim. Csak úgy folyt belőlem, mint a hígfosás, de mint máskor, most ez is az utcán, hazafelé jövet tört rám és mire hazaértem az elejét már el is felejtettem. Mindössze az apácás részből maradt meg a legjobb mondat: "Tegyük fel, hogy létezik az az isten, amivel ezeket etetik..." és a frappáns cím: "Lopj magadnak Istent!"... Persze, elkezdtem leírni a vázlatot, de nem volt meg benne az a plusz, amire azt mondtam volna, hogy na, igen, ez eladható! A második firkálmánynak tegnap áltam neki. Ez egy roadmovie lett volna. Történt ugyanis, hogy a mult hétvégén a komáromi MOSZ focicsapattal Miskolcra vetődtem. A sztori csak azért indul érdekesnek, mert semmi közöm a focihoz. A szabályokat se ismerem, a csapatokat se, a nagy futballistákat se... szóval annyi közöm van hozzá, mint a zárdafőnöknőnek az alkoholmámoros gangbang partihoz. Mindössze annyi oka volt, hogy elvittek magukkal, mert tudok inni és van gitárom, amihez az egész hétvége alatt talán háromszor ha hozzányúltam 5-5 percre. Bezzeg a sör... Amikor el kezdtem ecsetelni a hétvégi történéseket visszaolvasva annyira unalmasra sikerült, hogy az első bekezdés után mentés nélkül bezártam az egészet, mondván ezt nem adom ki a kezeim közül...
   Hogy ilyen szarul megy és nem jönnek a szavak, annak más oka is van. Magán természetű a dolog. Furcsa, nem gondoltam volna, hogy ennyire befolyásolni fog, mert máskor is voltak hasonló mozzanatok az életemben és mégis akkor írtam a legolvasottabb futkozásaimat és elsültek az olyan poénok, amik már-már klasszikussá nőtték ki magukat és alkalmankét, az olvasóimmal való találkozásokkor felemlegetik őket (ők felemlegetik én meg találkozok), s ezzel kis reménysugarat juttatnak az áthatolhatatlannak tűnő, sötét erdőbe, amiben bolyongok... Ilyenkor látom csak meg, hogy jó úton járok, van értelme annak, amit csinálok. A gitárral is ugyan így vagyok. Van valaki az életemben, akinek a tanácsai, útmutatásai és lelkesítése nagyban hozzájárult ahhoz, hogy mindezt ne adjam fel. Ő is egy ilyen fény az életemben. Sajnos egyre ritkábban beszélünk, találkozunk és ezért is hiányzik! ... Persze vannak olyanok is, akiknek semmi köze az egészhez, semmit nem tett le az asztalra, vagy bizonyította, hogy ő mindezt jobban csinálná, ennek ellenére tesz olyan megjegyzéseket, amikkel igencsak földbe döngöli a beszédpartnerét... A mult éjjel egy elég velős, bár mélységeket nem feszegető beszélgetésbe elegyedtem egy nagyon régről ismert cimborámmal. Hosszú órákon át tárgyaltunk különböző kérdésköröket. Ezzel az illetővel is voltak már jó és rossz pillanataink, amikor sikeresen tettünk egymásra olyan megjegyzést, ami a másik számára sértő lehetett, ennek ellenére minden alkalommal, ha lehetőség adódik újra és újra leülünk dumálni egymással egy hamvas sör mellé. Ez is egy ilyen jól eső eszmecsere volt ez, amihez a torok hűsítő nedvesítőjét, a soproni sörfőző cég legkedveltebb folyadékját használtuk fel. Ha nem múlt volna el a hétfő első órája és nem válik kámforrá a készletünk bizonyára tovább maradunk...
   Idő közben rá kellett jöjjek, most ismét az 5/1-es időszakot élem. Amikor történik az életemben egy jó, akkor utána öt rossz követi. Tudom, sokan feladnák, de én nem ilyen vagyok. Eddig is felkeltem a földről, bármi is ért és ezután is így lesz. Írjak bármiféle akasztásról, vagy gyilkosságról nem dobom el az életem csak azért mert épp rossz időszakot élek meg! Nem szabadultok meg ilyen könnyen tőlem...

Érzések egy esküvői fotóalbum láttán

A napokban kaptam egy e-mailt, melyben egy fiatal pár egybe kelésének és lakodalmának képeit láthattam. Ha nem lenne ekkora hányingerem az esküvőktől még boldogan, időnként elmerengve néztem volna végig a belinkelt albumot. Megnéztem ugyan, de a burzsoá felhajtástól és ömlengéstől már régóta felfordul a gyomrom. Láttam a menyasszony drágán bérelt ruháját és a kurvás sminkjét; a rokonság járóképes gyerekeit beöltöztetve holmi miniatűr pingvinnek és hercegnőnek; a vendégsereg kényszeredett mosolyát és az alkalmi rittyentő okozta túlhevülés következtében gyöngyöző homlokokat; a szabad téren megrendezett, szerény anyakönyv-vezetői ceremóniát; azt, hogy ezek után még egy nem létező istenség előtt is ment a képmutatás templommal és pappal, meg minden; észrevettem a koszos poharakat az aprócska vendéglő bárpultjánál a silány italválasztékkal; a több emeletes menyasszonyi tortát (a mai napig nem értem, hogy miért nem "ifjú pári torta", hiszen úgy is együtt nyesik meg -más nem egymást a késsel- és együtt fogyasztják el az első szeletet); a hatalmas összegért felállított kamerát operatőröstül, az egyszemélyes zenekart és a fotóst; a menyasszonyi táncot (amiben szintén a vőlegény is főszereplő, hiszen nélküle az esküvő is elég furcsa lenne); láttam, ahogy hagyománytiszteletből hülyét csinálnak a vőlegényből... és látom azt, hogy ha a leendő feleségemnek és a rokonságnak nem is fog tetszeni, de nagy tömeggel és felhajtással járó esküvőt továbbra sem szeretnék!

Építsünk szart drágán

Tegyük fel, hogy mi egy építő cég vagyunk. Legyen a neve mondjuk A-B Bau Zrt. Kiírnak egy tendert a Tatabányát Székesfehérvárral összekötő gyorsvasúti pályára és mi nyerjük meg, mert az épp aktuális, "jó" politikai oldalon állunk és kellő mennyiségben segítettük elő a pályázatunk elbírálásának pozitív kimenetelét (magyarán: faszán megkentünk mindenkit)! Az elkészült kamu tervek alapján -amik gyors skiccnek sem mondhatók és egy komoly mérnök szívinfarktust kapna, ha meglátná-, mondjuk 25 milliárd forintba fog kerülni, de a valóságban ennél jóval kevesebből is kihozhatnánk, mert Tatabánya és Oroszlány (első szakasz - 2008-ban 420 millióból újították fel), valamint Mór és Székesfehérvár (harmadik szakasz) között is létezik vasúti összeköttetés, csak fel kell újítani, ami alapvetően olcsóbb, csak hát mi huncutok vagyunk és új pályát ígérünk... Elkezdődik az építkezés és terv szerint csúszik is, ahogy kell. Miközben zajlik az első és a harmadik szakasz felújítása és "bepókhálózása" elkezdődik a hosszas alkudozás a lakossággal a házaik-, telkeik-, földjeikért, ami oda vezet, hogy ugyan meg tudjuk venni olcsón, azért a papírokon mi pár száz ezret még hozzá írunk az összeghez, hiszen szép, új házat építünk magunknak egy csendes környéken, bekötőúttal, biciklisávval és térvilágítva, ahogy kell és azért az is pénzbe kerül... Miután megtörtént a kisajátítás elkezdődnek a földmunkák, ami a rossz, szinte már-már trópusi körülmények között elég nehézkes, ezért tovább csúszik az építés és az átadás, ami plusz költségekkel jár, nem is beszélve a még befejezetlen családi házainkról, ahova a vadonat új Mercedes nem állhat be egy szimpla garázsba... A munkálatok végre elkezdődnek és lám, ott van az útban egy két dombocska. Két lehetőség adódik: vagy bérlünk óránként 500 ezerért egy alagútfúrót (szarért-hugyért felveszünk pár melóst, csákányt adunk a kezükbe és uccu neki) és átfúrjuk, vagy elhordjuk és betömjük vele a völgyet. Mivel elég sok pénzbe kerül az asszony bevásárláshoz is alig használt BMW terepjárója ezért az ugyancsak drága fúrást és völgyhidat választjuk, a megmaradt földből pedig a megépült alagutakat hosszabítjuk meg, vagy építünk egy új alagutat Kecséd és Környe közé, hogy izgalmasabb legyen a táj... Lassan fél hónappal és 683 millióval léptük túl a kítűzött célt, de a vágányfektetés még csak most kezdődik, azonban beüt a bibi és szakértőink hibát találnak az alépítményben, amit újra kell építeni, nem is beszélve a Porsche különgarázsáról, amit a horvát tengerparti nyaralónknál kell felhúzni. Mivel eléggé kicsúsztunk az építési határidőből újra és újra haladékot kell kérni drága politikusainktól kis fehér borítékok formájában... A hónapos csúszás lassan másfél évvé duzzad, a plusz költségek pedig milliárdokká és még mindig nincs kész a vonal, ezért az emiatt keletkezett streszt és feszültséget egy, a Bahamákon eltöltött nyaralás könnyedén feledtetni tudja, aminek költségeit szintén jóváírhatunk az építés terhére... Két év és 11 hónap után aztán elkészül a nagy mű (igen, és az alkotó pihen - most épp Hawaiin), sor kerül az átadásra: nagy csinadratta, konfetti, brillantin, szerpentin, vazelin, politikusok, egyházfők, celebek jönnek el, hogy végigutazhassanak az ország időben leghosszabban és legdrágábban épített vaspályáján, ahol majd a kb 80 kilóméteren átlag 60-nal lehet utazni... és ekkor még nem fognak még beszélni az idő közben felmerülő egyéb költségekről, amik a vonal hiányos megépítése miatt fognak felmerülni az éves fentartási költség mellett, de ez már minket nem érint, hiszen ha felelősségre vonnának is, a pénzünket különböző Offshore cégekbe mentettük és élvezzük a megterhelő munka után kijáró pihenést az Antillákon...