Évértékelő

avagy mi történt egész évben Öszödön?

Kicsit politikai indítás a cím, és bár az év javarészt a választásokról szólt, mégsem kívánok ezzel a kérdéssel foglalkozni... Na jó, egy kicsit. Nehéz elsiklani amellett az elszomorító tény mellett, hogy a magyaroknak nem jó, ha nem fáj. Ne mondja nekem senki, hogy a jelenlegi helyzet jó! Igaz, a narancsbőrű kutyák is beismerik, hogy most nem olyan jó, de tapsolni kell hozzá, mert majd később jobb lesz. Ja, nekik! Ellenben velünk, akik megtermelik a milliárdokat -nem, nem a stadionokra, bár arra költik-, nekünk nem lesz jobb. Amíg ők megszedik magukat, állami földeket, pénzeket osztanak szét egymás között, addig Te, kedves gyártósori munkavállaló műszakba jársz olyan bérért, amiből éppen csak meg tudsz élni. Remélem, hogy a jövő évben lesz némi javulás, bízom benne, hogy van akkora erő, ami elmozdítsa az őrült felcsúti vajdát az ország éléről! Abban is bízom, hogy ezért nem kell vérnek folynia...

A választásokat letudtuk, térjünk át inkább arra, amiért ebbe az egészbe belekezdtem. Minden évben megteszem, hogy leülök egy kicsit, kapcsolok valami hangszeres muzsikát, felpesszentek egy hamvas sört és végiggondolom, hogy mi is történt ebben az évben velem. Aki elég rég olvassa a blogomat, az itt nem áll meg, nem kattint a jobb felső sarokban elhelyezkedő X-re, hiszen tudja, hogy minden írásom főszereplője magam vagyok. Legutóbb már megköszöntem az egész éves támogatást -ezt nem tudom elégszer, úgyhogy még egyszer KÖSZÖNÖM!-, olvasóim száma gyarapodott is, ami azt mutatja, hogy terjed a híre a kupicablognak. Hogy jó e, vagy rossz, az meg nem érdekel. Aranybloggerre idén se jelöltek, mondjuk nem is lennék rá érdemes, mert annyit nem írok, másrészt annyian nem olvasnak. Számomra egyébként is az bőven elég elismerés, ha valaki megjegyzi, hogy most ezt, vagy azt olvasta tőlem, vagy hogy van e már valami új? Néha még mindig nem tudom, hogyan kezeljem a dolgot. Nem vagyok hozzászokva, valóban zavarba hoz.
Idén mindössze 34 bejegyzés született (2012-ben 53 -akkor valahogy több mondanivalóm volt, most már a felét elfelejtem, mire hazaérek), ellenben a blog jócskán átugrott néhány statisztikai rekordot, amit eddig felállított (pl. az októberi 1055 olvasás a korábbi pár százas megnyitásokhoz képest). Hogy a jövő évben mennyit tudok majd nyújtani, arra vonatkozóan nem tudok ígérni semmit (más területen másnak se). Ha lesz, megosztom.
Hogy a statisztikai vonalon mocorogjak még egy kicsit: 13 szolgálati anekdota született idén, amiből az 59. rész volt a legnépszerűbb a maga 544 olvasásával (ebből lehet, hogy az utolsó 44 vezető beosztásban ül a Cégnél... így lesznek az utolsókból az elsők -ezen a poénon lesznek akik lefagynak). A többi 18 egyéb -akit érdekel olvasson nyugodtan vissza. Továbbá könyv megjelenést az unszolások ellenére sem tervezek!

Jut eszembe: elfogyott a söröm...

Politika és a blog után jöjjön némi szakmai: az idei évben is rengeteget utaztam -ez a dolgom, nem meglepő-, jó néhány különleges feladatot kaptam, szerencsére új típust és vonalismeretet nem. A jövő évet viszont azzal kezdem... Igen, beírtak Traxx típusra a piszkok. Hiányzott... mint mókusnak az erdőtűz, vagy mint kolera a lepratelepre... Túl nagy lett a bizalom az irányomban. Ez nekem gyanús! Még a végén felvigyázót csinálnak belőlem! Bár én nem férek a képbe, mert vezetni tudok és szeretek is... Mondjuk az igaz, hogy szívesen ücsörögnék egy íróasztal mögött ezért a pénzért. Még a kibaszott telefon se zavarna! ... főleg ha melléteszem...
Ja, és még egy: idén elértem a tíz év munkaviszonyt. Mondjuk ha pártotok és kormányotok eltörli a korkedvezmény intézményét, akkor kurvára sokra megyek a megszerzett két évemmel. A Cég által a béremből befizetett plusz járulékaim meg szépen mennek a lecsóba. Szóval tényleg jobb lenne 55 éves korom felett inkább egy asztal mögül nézni az eseményeket még tíz évig stresszelni, hogy vajon kit csapok még el, vagy hogy sikerül e még az orvosi alkalmasságim.
Kérdés a jövőre nézve: meddig maradok még a Cégnél és hogy meddig tudom még csinálni ezt a hivatást? Mind kettő képlékeny. Párszor már megfordult a fejemben, hogy abbahagyom, elég volt. Túl sok a mocsok, a visszataszító dolog. Megcsömörlöttem tőle. Ha jönne valaki egy olyan ajánlattal, ahol ennyi pénzért csak nappal kellene munkát vállalnom (még dolgozni is elmennék, de tényleg -a mozdonyvezetést sosem tartottam munkának: szolgálatba járok, nem dolgozni!), azonnal felmondanék!

Még mindig nincs söröm...

Volt politika, a blog, beszéltem a szakmai dolgokról... (még mielőtt valaki azt hinné, hogy ez nálam fontossági sorrend, azokat tájékoztatnám, hogy nem így van)... jöjjön a család! Ez rövid lesz. Na, nem azért mert nem szeretek a családomról beszélni, vagy mert nem szeretem őket, csak ritkán hoz már velük össze az élet. Sajátom meg még nincs. Még mielőtt megkérdezné bárki is: nem tudom mikor lesz. Ha lesz, arról is időben tájékoztatom a publikumot. Várom e? Persze. Szeretnék minimum három gyerkőcöt is -lehetőleg ugyan attól az anyától. De ehhez még idő kell.
Az év a család szempontjából nem indult túl jól. Február elején elhunyt az utolsó nagyszülőm, anyai nagymamám. Váratlanul, hirtelen... A temetésén sírtam, mint egy kisgyerek... Sok időt töltöttünk vele gyerekkoromban a nővéremmel. Minden hétvégét nála töltöttük, amikor beindultak a kerti munkák, akkor pedig a telken serénykedtünk. A kilencvenes évek elején -amikor még érdekelt a foci- a vén diófa alatt focizott is velem. Hihetetlen energia jellemezte, fáradhatatlan volt, imádta a gyerekeket és ők is viszont. Az elmúlt tíz-tizenöt évben reggel korán kelt, kiment a piacra a megtermelt áruival, tizenegyig eladta a portékáit, hazament ebédelni, majd délután kibiciklizett a kertbe, ahol aztán tett-vett. Betegség se hátráltathatta, ha menni akart... Nagyon hiányzik... 

A másik "családom", a Vesztegzár háza táján is volt némi év eleji bonyodalom. Korábbi frontemberünk, Bálint távozott a zenekar soraiból, a helyét régi cimboránkkal a néhai Singarából és az Aeneisből ismert Höki(peszimaki) vette át. Így sok koncertet nem vállalhattunk be. Az évet egyébként is a dalszerzésre szántuk inkább és a jövőre megjelenő új albumhoz tíz dalt sikerült megírni. Ez nem a teljes kép, mert ezen felül is születtek ötleteink bőven, de azokat majd felhasználjuk egy esetleges harmadik koronghoz.
Korábbi viszályok szűntek meg a szarkavarók próbálkozásai ellenére és egy elég stabil, összetartó felállás kerekedett ki. Bármelyikükért tűzbe mennék, ha kell! A jövő év sok mindent tartogat számunkra, nagy terveink vannak, amiből mindent meg is szeretnénk valósítani. Izgatottan várjuk a 2015-öt!

Csak több sör legyen, mint most nekem...

Túl a politikán, a blogon, a Céges dolgokon és a két családomon jöjjenek a hát a "nők, barátok, és egyéb állatfajták" fejezet. Sajnos ebben az évben nem jutott mindenkire ugyan annyi időm. A barátaimmal a lehetőségeknek megfelelően szórakoztunk, beszélgettünk, iszogattunk együtt. Nők jöttek-mentek-jöttek-mentek, de garantáltan mind el is ment -így vagy úgy. Az év végéhez közeledve viszont jött egy valaki, akinek a kezébe adtam azt a dobogó izét, ami a mellkasomban eddig csak a helyet foglalta és most Ő teszi boldogabbá a mindennapjaimat! Miért fontos ez? Akik régebb óta viselnek el, azok tudják jól, hogy miért is, akik nem, azoknak legyen annyi elég, hogy ilyen nem túl gyakran fordul elő velem. Monogám típusnak számítok. Na jó, időnként megcsalom egy-egy hathúros sajtreszelővel, de azzal már a kapcsolatunk elején is tisztában volt, hogy a zene számomra a szívverés, vér az ereimben.
Volt, aki idén is kihúzta nálam gyufát. Hátba támadtak. Már lehiggadtam, az igaz, de a jövőben a bizalmi beszélgetések bizonyára elmaradnak majd. 

Kitikkadok...

Summa summarum: bizakodóan tekintek a jövőbe az idei év eredményeinek tükrében. Tervekkel telítve vagyok most is, mint eddig. Vannak "A" osztályúak, de némely esetben készen állok a "B" tervek bevezetésére is. Hogy mi lesz jövőre? Nem vagyok jós, nem tudhatom, de hogy amíg lehet élni fogok és a magam útját járom majd, az biztos. Aki velem akar tartani, azt szívesen látom jövőre is, aki távozik, annak minden jót fogok kívánni.
Most, hogy itt az év vége, mindenki másnak is kívánnék valamit:

Boldog új esztendőt, erőt, egészséget, sikereket, kitartást és szebb jövőt!







mindegy kinek

Szolgálati anekdoták - 61. rész

   Tudom-tudom, kicsit elhanyagoltam mostanában az olvasóimat és az anekdotákat, de egy komoly és több kevésbé lényeges okom is van rá, hogy miért nem jelentkeztem eddig:

- Az első és legfontosabb, hogy párra leltem! Igen, megesik, hogy néha az olyan félkegyelmű, őrült és öntörvényű (marziano) fazonok is társra lelnek, mint én. Szóval a szabadidőm legszebb részét Ő köti le. 

- A másik okom az, hogy kijött egy parancskönyvi rendelkezés, ami a szólás szabadságának korlátozását taglalja. Ez nem azt jelenti, hogy nem lehet akármit írni, hanem azt, hogy bármit is írjak, annak meglesz a következménye!

  Szólásszabadság: azt mondok, amit szabad!

   Így aztán az októberi 1055 oldalmegjelenítést egy 194-es november követte, ami meglehetősen nagy visszaesés, vagyis az aranyblogger díjra idén se fognak nagy valószínűséggel jelölni. Valójában nem vágyom ilyen elismerésre, teljes mértékben megelégszem azzal (sőt még inkább zavarba is jövök néha), ha ismerőseim megállítanak itt-ott és mosolyogva elismerésüket fejezik ki és köszönik, jól szórakoztak. Én pedig azt köszönöm, hogy olvassák! Van miért csinálni. Sokan már úgyis tudják, verbálisan nehezen fejezem ki magam, időnként egy-egy sör jól oldja mondjuk a beszélőkémet, de alapvetően nem vagyok egy szószátyár típus. Itt valahogy könnyebben megy. Hogy egy mém közhellyel éljek:

A többieknek meg:

Na jó nem leszek ekkora paraszt... 

ha alszom... 

csak egy kicsit...

De inkább kanyarodjunk vissza a címben megjelölt témához! Történt ugyanis, hogy a napokban ismét a csodálatos időpontban kezdődő (03:48) bakonyi szolgálatba kellett állnom. Komáromiként ebben az időpontban kezdeni a tehénszaros Győrben (elnézést Zoli bácsi) felettébb "felemelő és üdítő" tud lenni. Előző este a páciens felfekszik a pincehideg pihenőbe, amit épp nem füstölt tele egy dohányzó celli kolléga, hogy másnap kipihenten felkocogjon a csodálatos Bakony vonulatain Veszprémig, majd némi üzemanyag vételezése után visszatérjen honába, ahol leváltják és ha ügyesen pakolja a kártyákat, akkor időben haza is ér, a délutáni teendőit nyugodtan, megfürödve, némi Ph érték bevitele után el tudja látni. Kivéve a "Lakberendező túrban", ahol a szálakat más erők mozgatják. Így:

Ez a bakonyi Bz-s levezetője: tehervonat Rajkára és vissza. Nem panaszkodom, mert plusz pénzért bárki ott maradna, inkább az a bosszantó, hogy ilyet be kell vállalni, mert a MOI nem követi az emberei mozgását, nem lát előre kinek, hova kell váltás, ki mire és merre alkalmas. Nincs szervezés, kommunikáció és alapvetően azzal sem tiszteli meg a munkavállalót, hogy bemutatkozzon, ne adj isten köszönjön is! Sajnos a régi irányítók közül már csak "Tessék mondani" Imrénk maradt. Megvallom őszintén, ha szarabb napja van, vele se szívesen dolgozom, mert akkor mindenki édesanyja emlegetve van és nem a pozitív értelemben. 

(Ha ezért a kirohanásomért hívatni fognak, akkor előre kérném az írásbeli figyelmeztetést kitölteni, bár nem hiszem, hogy akkora hadi titkot és/vagy a Cég érdekeit sértő kijelentéseket tettem volna! Ha így van, vitassuk már meg, hogy mi fér bele és mi nem, mert számomra a legutóbb kiadott rendelkezés nem egyértelmű! Csókoltatom a megfogalmazóját!)

Ma esti 'sze'lászlói éjszakám egy kicsit másként alakult, mint terveztem. Komplett garnitúrával készültem, hogy amíg a szerelvény előfűtését és a motor elfagyása elleni küzdelmet folytattam, a hátamat némi koszmentes területen vízszintes pozícióba helyezhessem, természetesen egészségügyi okokból, nem pedig azért, hogy éjszakás szolgálatban aludjak (ilyet elképzelni se mernék, nem hogy megvalósítani). Rájöttem ugyanis, hogy a Bz motorjának lapjárata által keltett rezgés masszírozó hatású, így ha egy kellő méretű szivaccsal ezt az elméletet megtámogatnám, akkor sokkal értékesebben tölthetném az időt, mint hogy csak bámuljak ki a fejemből órákon keresztül zenét hallgatva, vagy egy érdekes könyvvel elvonjam a figyelmem. Sajnos teliholdkor a Bz alapjárata is más, így a masszírozás nem volt számomra megfelelő ritmusú, így kénytelen voltam elmélyedni egy könyv soraiban, így a Mikulással személyesen találkozhattam:

Váltáskor -még Szentlászlón- a kolléga (egykori tanfolyamtársam) tájékoztatott, hogy a motornak van egy kis kehe. Nem kell megijedni, nem nagy dolog, mert csak néha nem emeli a motorfordulatot! Néha... Ellenben, ha ekkor egy kicsit rákoppintok a STOP1 feliratú gombra (ami eredetileg a dízelmotor leállítására szolgál), akkor újra van fordulatszám emelés! (Találkoztam olyan Bz-vel, amelyiknél ha szinkron üzemben megnyomtam a STOP2-t, -ami a kapcsolt Bz motorját lenne hivatott leállítani- akkor nem csak a hátulsóét állította le, hanem az elsőjét is, de úgy, hogy az összes belső világítás is megszűnt egyúttal és bejelzett a vízhiány)! Mondok fasza, akkor megint írhatok eseménylapot! Erre a kolléga: áhh, nem kell! Nos ez a jelenség Nyúl mh-ig kétszer-háromszor jött elő, de a megállóhelyen már a hajtómű se akart megkötni. Szerencsére pár kapcsolás után és két perc elteltével a járművet újra mozgásra tudtam ösztökélni, de a szolgálat végén azért pár sor erejéig egy eseménylapon megemlékeztem a problémáról, csak hogy reszortosaink se unatkozzanak majd hétfőn!

A hobbialkoholisták reggeli imája az első deci előtt

Szeretnék jól bepiálni, feküdni árkokban, padon,

hosszan elnyúlva ejtőzni minden egyes napon,

bemutatni neked, ha jössz felém és bármi kell,

a számat csak akkor kinyitni, ha hányni kell...

All is lost, a film, amit senkinek nem ajánlok

Láttam már pár filmet. Na nem annyit, mint a Faby, az biztos, de jó néhányon már túl vagyok. Így el tudom dönteni, hogy mi tetszik és mi nem. A következő film baszott unalmas, ezért az első perctől magamban kezdtem feldobni és nem végigszenvedni. Így született ez a bejegyzés:

A történet monológgal indít (bla-bla-bla, meg hogy próbált jó lenni), vágóképnek pedig egy tengeren ringatózó –hát elsőre egy felfordult csónaknak tűnt, de valójában- konténer. Egy kibaszott piros konténer. (A Discoveryn láttam egy dokumentumfilmet, ahol egy kikötő egy napját mutatták be, konténereket rakodtak ki és be egy böhöm nagy hajóról és ott említették, hogy időnként egy-egy leesik… fasza. Szóval ha rendelsz magadnak a faking júeszéjből –ju nó- egy méregdrága lófaszt és történetesen az a konténer a tengerbe vész, akkor az szopás). Az alig egy perces felvezető után jön a sötétítés –megörültem, hogy vége a filmnek- és a szöveg:

8 days earlier

Na, mondok kezdődik a bonyodalom! Nem kell izgulni: nem jött. Egy Jack Nicolson típusú -angol típusú, ötvenes ronda fej, sárga fogakkal- alak fekszik egy kajütben (valójában Robert Redford). Víz ömlik be a padlóra. Ez meg halál nyugalommal felébred. Körülnéz. „Jé, víz van a hajóban.” Lassan felkászálódik. Odatocsog az emelkedő vízben a keletkezett kráterméretű lyukhoz, ami a hajó oldalán tátong és meglepődve konstatálja, hogy „basszus, egy lyuk van a hajómon”. Nyugdíjas tempóban kikecmereg a fedélzetre és felfedezi, hogy egy kibaszott piros konténer sarka átfúrta a hajója oldalát. Ez az idióta ahelyett, hogy tenne valamit, hogy eltávolítsa azt a szart, egyetlen dolgot tesz: leáll szemezni a lebegő konténerrel! Nézi, gyönyörködik, közben a hajója meg megy le Custo-ékhoz. Előkotor egy alumínium (tirpákiában: alamóneum –csak hogy tudjad) rudat és azzal akarja elfeszíteni a konténert (aminek piros a színe) a hajótól (ami közben szép lassan megtelik vízzel). Amikor a csőben kb harminc fokos hajlat kerül a feszítésnek köszönhetően rájön Jack Nicolson, aki egyébként Robert Redford, hogy ez így nem fog menni. Csak hogy felgyorsítsam az eseményeket és ugorjunk a filmben kb fél órát: előkotor egy tengeri horgonyt, amit rákötöz a konténer sarkára, hogy az lehúzza a hajóról az éket. Sikerül neki. Megszabadul és elindul haza.

   Felesleges örülni, mert itt még nincs vége… A fickó folyton visszatekinget. Ott lebeg a tenger közepén egy piros konténer, körülötte lubickolnak a kiszabadult Nike cipők. És erre mit csinál ez a gyökér? Visszafordul! Van egy rózsadombi villa árát érő hajója, egy kibaszott nagy lékkel az oldalán és ez a barom visszafordul pár szarrá ázott Nike cipőért! Ráadásul „meg is patkázza” a hajót, mert ügyesen rákormányozza a vitorlását. Aztán kiderül, hogy valójában az a szájba vert horgony kell neki. Kurva drága lehet…

   A cselekmény folytatódik: előkotor a vízzel telt kabinból egy dobozt, amiben meglepő módon egy javító készlet rejlik és nekiáll befoltozni a ladikot. Aztán botot farag, hogy a szivattyú segítségével kipumpálja a vizet. Következő kép: a lemenő nap fényében egy konzerv tartalmával bajlódik, majd némi romantikus távolba meredés, naplemente. Mondok fasza, megcsinálta a hajót, a vizet kiszivattyúzta… aztán újabb snitt és ez a gyökér nyugodtan alszik egy függőágyon, alatta meg ott löpitykülődik a tengervíz a kabinban, nagyjából derékig érő magasságig. Az agyam eldobom! Újabb vágókép: javítja tovább a ladikot, szárítja az elektromos berendezéseit (mert hol máshol törne be egy békésen úszkáló piros konténer, mint ahol Robert Redford az összes elektromos cuccát tartja a rádiótól a műholdas telefonon át a laptopjáig) és továbbra is szivattyúzza a vizet. (Azért az operatőr igazán segíthetett volna neki). Nagy nehezen sikerül a foltozás, a víz eltüntetése is… meg egy újabb konzerv tartalmáé is. Jah és ne felejtsük el az újra lenyugvó napot!

   A következő napon teszteli a javítást, felmossa a kabint, egy akku segítségével megpróbálja behozni a Kossuth rádiót, a megszárított térképek alapján megpróbálja kitalálni merre is lehet. Aztán 20 perc csend, tenger morajlás, némi melankolikus háttérzene után végre megszólal. Először csak egy belső monológ hangzik el, de amikor meghallja, hogy bejött a Cseh2 rögvest szalad és segítséget próbál kérni… de az akku lemerül. Ennek örömére leissza magát, majd nekiáll főzni. (Részegen én is eszméletlen dolgokat tudok, az igaz). Újabb melankólia és hősünk (aki nem Jack Nicolson, hanem Robert Redford) feljön a fedélzetre és a tökig napsütésben eleredő esőben (!) nekiáll élvezkedni, mint aki még sosem fürdött. A nap végén egy könyvet olvas és újra elalszik. Mesélik, az öregek sokat szunyókálnak.

   Következő nap egy csörlő segítségével felhúzza magát az árboc tetejére (kb tíz percig nézheted), hogy az antenna dugaszát a helyére illessze. (Az operatőr most is gyorsabb volt –a feljutás felét az ő szemszögéből nézhetjük végig-, nem értem miért nem csinálta meg, ráadásul neki kötél sem kell, mert azzal a kurva kamerával a vállán körbe-körbe röpköd, miközben az öreg szerel). Aztán meglátja, hogy jön a vihar, úgyhogy elkezd sietni lefelé. A lejutást is végig lehet nézni, mert az is végig megvan, nem gyorsabb, mint felfelé (csak az operatőr volt az). A kabin belsejében, miközben kint tombol a vihar, az öreg megborotválkozik. Mintha bármit is számítana, hogy mennyire borostás a végítélet előtt, de olyan precízen csinálja, mintha az operába készülne. Aztán felveszi a viharkabátot, lebontja a kabin bejáratát (ami által köbméter víz zúdul a nyakába és a kabin belsejébe, hogy bohóckodhasson a kormánykerékkel. Ezt hamar megunja, majd visszamászik a fedezékbe, hogy magára csatolja a vitorlazsákot. Ez után újra előmászik és a tomboló vihar kellős közepén a hajó orrába kúszik, hogy bevonja az orrvitorlát, ami összecsavarodva szobor mereven retteg a tajtékzó hullámoktól. A nagy és teljesen felesleges csomagolás közepette természetesen ez a vén majom az első nagyobb hullám hatására bele pottyan a vízbe. (Kezdtem örülni, hogy belefullad és akkor végre vége szakad ennek a szenvedésnek, de még egy óra hátra van ekkor még a filmből)!

Inkább eret vágok magamon, minthogy végignézzem ezt a szart!

Szolgálati anekdoták - 60. rész

Amikor elindulok otthonról, még nem tudom mi vár rám. Bármi benne van a pakliban. Így volt ez most is. Mielőtt vonatra szálltam volna, azelőtt vettem meg azt a kis elemózsiát, amit a szolgálat MKSZ-nek csúfolt részében jóízűen el szerettem volna fogyasztani. Ezzel némiképp előre is vetítettem a sztori lényegi mivoltát. 

Nem panaszkodom, az odaút remek volt. A felvigyázót ügyesen elkerülve, hallójárataimat az új In Flames lemezével megtöltve foglaltam helyet az ótvar gyorsvonaton. Szemközt egy kék ruhás, dekoratív leányzóval tükörkép-szemeztem és furcsa mód eszembe is jutott egy Lovasi-féle szöveg:

Ha akarnám, meglehetne

És utána elmehetne

És utána visszajönne

Hogy elmenőben kijött a könnye

De most csak mellettem áll

De rám néz a sárgánál

És mosolyog, amíg kuplungol

Mintha tudná, hogy megvolt valahol...

Persze néhány csaj most felhúzott orral elkezd huhogni, pedig ők is ezt csinálják. És élvezik is, hogy kacérkodnak a történettel. Meg vannak a beképzeltek, akik félrecsapják a fejüket, mert őket csak a jóképű divatmacsók stírölhetik és nehogy már egy ilyen talpig suttyó rocker csak ránézzen. Ilyenkor mondjuk jót mosolygok a történeten. 

Győrben végül felvettem a szolgálatot. Az egyetlen tartalékként bóklásztam a rendezőben, szombat révén. Általában van egy dízel (Gyári) és egy villany gép (Húzó), de most egy látja el mindkettő feladatát, így elneveztük "Univerzális" tartaléknak. Olyan veszettül univerzálódtunk, hogy hajnal kettőig egyszer álltunk meg, de akkor is csak azért, hogy bevigyek némi tápértéket a lemerülő szervezetembe, hogy lelkem börtöne tovább mozgassa a karokat és kapcsolókat, hogy mozoghasson a gépezet és lapátolhassuk a GDP-be néhány fillérnek tűnő milliót. A folyamatok során némi energiaital bevitelével tartottam éberebben magam, és valaki az általam használhatatlan, a szemétdombra száműzött dobozom utáni kutatásával is némi fényt csalt az éjszakai homályba.

Hajnali kettő felé sikerült vízszintben teret adnom meghajlott fizikai kivetülésemnek, aminek nyugalmát csak negyed négykor egy óbégató gelló zavarta meg jelezvén tovább nem kívánnak igényt tartani a szolgálataimra az este folyamán. Lassacskán összecihelődtem, majd felhelyeztem maradványaimat a félhatos vonatra. Most pedig megyek próbára, este pedig ismét nekivágok a nagy magyar éjszakának, de még nem tudom mi vár rám...

Qrva másnap

Túlhűtött energiaitalt szürcsögök, töltöm magamba, hátha megindít valamit bennem a hányingeren kívül...

Energiaitalt szürcsögök, vizenyős tekintettel bambulok magam elé és vakargatom a megereszkedett heréimet...

Éljen a naturalizmus!


























































Lassan érezni vélem, hogy hatni kezd a hidegindító. Ebben a tempóban felpörög a winchester katedrál, dolgozik a processzorom...

Majd villogni kezd a standby jelző lámpája és minden visszaáll a másnaposság vonalára...

Sofőrök haladnak céljuk felé alattuk a gépjárművel és az aszfaltot masszírozó gumik állandó morajlásukkal némi zavart keltenek a csendbe. Az energiaital még mindig nem adott kellő löketet az induláshoz...

Jah! Különben meg:

ÉLJEN AZ IFJÚ PÁR!

Most még az elektronikus minimál is jó...
















































































Na jó, asszem visszafekszem...

Szolgálati anekdoták - 59. rész

Október eleji kiruccanás a Bakonyba

   Megmondom úgy ahogy van, ezt a bejegyzést pár nappal ezelőtt terveztem, de mivel két nagyon fontos tényező is hátráltatta a megszületését (mégpedig, hogy a vágányzár miatt csak Zircig közlekedtünk és nem utolsó sorban lemerült az aparátom), így utólag pótolom. Akinek van kedve, tartson velem, lapozgassa végig a bejegyzést, nézegesse a képeket, akinek nincs, az a jobb felső sarokban találja az ikszet.

   A szolgálat mindössze annyiról szól, hogy Győrből el kell jutni Veszprémbe és vissza. Nem tűnik nagy feladatnak, mégis van néhány (fiatalabb) kolléga, akiknek ez derogál. Lehet huhogni, de felesleges. Rátok van írva. Nem tagadom, hogy eleinte én is hajtani akartam és nem a vicinálison zötyögni, de rá kellett jönnöm, hogy annak idején öreg komáromi mestereimre kellett volna hallgatnom. A mellékvonalnak varázsa van. Benne rejlik a régi idők szelleme, a családias légkör, a nyugodtság és némi elzárkózás a rohanó világtól attitűd. 

   A 11-es vonalnál jön mellé egy plusz adalék, egy újabb csalogató, ami további szálakat fűz az emberben, hogy még jobban ragaszkodjon hozzá, ez pedig a táj szépsége és a friss levegő. Utóbbit sajnos nem tudom abszolválni, de némi vizuális élményt igen. Íme:

Újabb ékes bizonyítéka a vonal fejlesztésének. Nyúlon, a temetővel szembeni útátjárót most szerelik fel fény és félsorompóval, és mivel kötelező, ezért fedezőjelzőt is telepítenek hozzá. Próbaüzeme a napokban kezdődik. Állítólag hamarosan más útátjárók is kapnak ilyen kombinációt a vonalon.

Écs megállóhely felé közeledünk, bal kézre a dombtetőn az apátság látható.

Ezen a helyen történt 2000-ben egy tragikus baleset, amelyben egy mozdonyvezető meghalt, mikor két tehervonat szembe haladt egymással. 

Pannonhalma bejárat.

Pannonhalma második nevezetessége...

A vonal egyetlen alakjelzős szakasza, az egykori téglagyár iparvágány kiágazásának fedezőjelzője. Időről-időre frissítik a külcsínt, de ez már csak állag megóvás, mert 2000 óta vonat nem járt az üzem területén.

Veszprémvarsány bejárat. Bal oldalon a néhai 13-as, Tatabánya-Pápa vasútvonal Kisbér felől érkező része, ahol 2007 óta nincs személyforgalom.

A hőskorban négyes személykeresztet bonyolított le az állomás.

A képen egy elöl-hátul remot M41-gyel közlekedő személyvonat várakozik a második vágányon.

Nem csoport, hanem közös. Jobbra Pápa felé lehet(ett) eljutni.

Nincs trükközés, Bakonygyirótnál már tényleg így emelkedik a pálya.

Bakonyszentlászló bejárat. 

Bal kézre itt is egy néhai téglagyár romjai állnak. Az állomáson a kétezres évek elején még komoly teherforgalom zajlott egészen a bauxit bánya bezárásáig. Jelenleg csak fát rakodnak, valamint a falevél hullás és a meredek emelkedők miatt a Bz mellék nélkül szalad fel a hegyre.

Pár évvel ezelőtt Debrecenből áttelepült kollégánk, Jani -azóta sajnos visszamentek a Mikivel- jött velem vonalismeret céljából erre. Nem sokkal azután, hogy elhagytuk "Sze'lászlót" megkérdezte, hogy mennyi kanyar lesz még? Erre én azt feleltem, hogy ezután javarészt csak kanyarok lesznek...

Bakonyszentlászló Erdőgazdaság ipvk.

Valójában ez már Vinnye.

Itt kezd el igazán emelkedni a vonal és mivel itt a legsűrűbb a növényzet, itt pörög el a legkönnyebben a járművek kerekei. A feljutást a szűk ívek sem könnyítik meg túlságosan. Ellenben a látvány kárpótol mindenért:

Gubányi Károly híd a Cuha fölött.

A második alagút. Jellegzetessége az egyik oldalon lévő hat boltív.

A harmadik alagút bejárata. (Glory hole)

Az alagút után bal kézre a Cuha csobog.

Porva-Csesznek.

Ma már csak mh-ként van jelölve, de valamikor itt vonatkeresztet is bonyolítottak. A felvételi épület a baloldalon található, amiben állandó kiállítás nyílt pár éve. Az indóházzal szemben egy fogadó van.

Információim szerint ezt a kis hidat hamarosan eltávolítják és újat építenek a helyére, a régit pedig valószínűleg Bakonyszentlászlón fogják kiállítani. Az elmúlt pár évben több híd is megújult a vonalon.

Nagyjából itt ér véget a hegymászás.

A vonal legmagasabb pontja és egyben a legunalmasabb is. Szinte nyíl egyenesen halad a zirci arborétumtól az eplényi alagútig.

Az "Eplényi alagút" bejárata Zirc felől.

Fény az alagút végén. Még szerencse, hogy a három hülye nincs a síneken...

Az alagút Eplény felől, természetesen Bz motorossal.

Színkavalkád.

A baloldalon lent van a kettős viadukt a sok zöldség között. Oda ereszkedünk le.

Ha ezt is felújítanák, ez a húszas lassú is megszűnhetne.

A viadukt másik része. Lent meg a tátongó mélység.

Veszprém bejárat megújult. Itt ezer éve és egy hete egy tíz kilométeres sebességkorlátozás volt érvényben. A legutóbbi vágányzár alkalmával ezt is teljesen felújították -végre.

A mai napi motorom.

Este háromnegyed hét. Veszprém lassan aludni tér.

Aki idáig velem tartott, remélhetőleg nem bánta meg. Ha a jövőben is szívesen látna ehhez hasonló bejegyzéseket, képes beszámolókat, az dobjon a megosztáshoz egy lájkot! Köszönöm!