Kis esti gondolatok

   Fáradok. A szemhéjam egyre fájdalmasabban marad félállásban. Szinte csak vegetálok. Fel-fel tekintek, hogy ezt, vagy azt a szót helyesen írtam e le, de csak katatón matatok. Fogalmam sincs hol járok. Gondolatban sem. Talán kicsit ott is kiégetett a napok óta tartó forró nyár. Trópusi. Időnként olyan kibaszott nagy volt a páratartalom, hogy néha azt hittem moha nő a seggemen. Sokáig nem húzhatja, ha még eltart egy darabig az augusztus. Pedig el fog. Még csak most kezdődött. Emlékszem gyerekként nagyon vártuk, hogy végre jöjjön a szünidő, a nyár meg a napsütés. A ház, ahol felnőttem egy medence mellett áll. Szinte az egész nyarunkat a strandon, vagy a locsolókocsi után bicajozva, időnként meg a Duna partján töltöttük. Hjajj, azok a régi nyarak. Volt egy fagyizó is a kocsma mellett, ahol csavaros fagyit lehetett kapni. Talán akkor nyaltunk ott utoljára, amikor még húsz forint volt. Még a régi, nem ez, ami most van. A fagyi is más volt. A legjobb mégsem Molajban, hanem Szőnyben leledzett. A magtár és az Kórház között, a kis ABC-vel szemben. Néha apám stikában befizetett két-három gombócra, amikor hozott haza azokról a jó kis szombati, vasárnapi családi ebédekről. Ezzel akart lekenyerezni, hogy ne szóljak az ő rövidjeiről. Egy öreg, fekete Csepel biciklin járt mindenhova. Horgászáshoz a vázhoz kötözte a botjait, meg a szákot, a hátára felvette azt a sok kacatot rejtő zsákját és úgy ment a halra. Másnap reggel meg csak pislogtunk -anyám meg szentségelt- hogy tele a kád mindenféle kopoltyússal. Azok a szerencsétlenek meg csak ostobán tátogtak a pokol tornácán. Emlékszem alkalmanként hatalmas harcsák is jutottak, a többi kis szerencsétlen meg alig fért el egyik-másik mellett. Aztán mind a kondérban kötött ki. Apám csinálja a legjobb halászlét! Sok mindenhez (nem) ért, és a pörköltet is 35 változatban készíti, majd 38-ban rontja is el, de a halászléje verhetetlen. Kár hogy egy nyomorult alkoholista vált belőle. Pedig felnéztem rá. Hittem benne. Aztán...

   Sokszor gondolkodtam már el azon, hogy el kellene húzni innen. Lelécelni egy szó nélkül. Talán egy nekrológot írnék, hogy "Hosszú gondolkodás után elhunyt. Temetésére senki ne számítson. Utolsó akarata, hogy akinek kedve, igyon egy kupicával az emlékére." Aztán kész. Nem érdekelne, hogy mit hagyok hátra, ki sértődik meg, mihez kezdenének azok, akik oda juttattak, ahová a múltbeli cselekedeteik miatt láncolva érzem magam és még mindig függnek tőlem. Jó lenne. Gyakorlatilag a nulláról indulni. Egy ismeretlen helyen. Távol mindentől és mindenkitől. Nem lenne civilizációs zaj, mentális szemét, hazugságok és félrevezetés, gúnyolódás, sirámok, kötelezettség... Egy csomó olyan dolog, amiktől jelenleg szívesen megszabadulnék. Persze nem lennének ott a barátaim, néhány ismerősöm. Ők egy ideig biztos hiányoznának, de aztán előbb-utóbb úgyis jönnének az újak, akik a régiek helyébe lépnek. Hiszen ez történik mindig. Vannak, akiket elveszítünk és vannak, akik belépnek az életünkbe. Egyesek csak pár órára, egy röpke édes éjszakára, mások napokat, hónapokat töltenek velünk. De senki sem marad mellettünk örökké. 

   Egy ismerős érzés nyugtalanít. Enyhe, húzódó fájdalom a jobb kézfejemben. Ha belegondolok, hogy mi mindenre használja az ember ezeket a végtagjait. Rengeteg hatásnak ki van téve. Számomra a leggyakrabban gitárpengetésnél és bizonyos karok húzogatásánál szükséges használnom. Ha-ha-ha. Nem a maszturbálásra gondoltam. Az már egy ideje nem köt le. Unalmas. Vannak olyan cselekvések, ízek, illatok, tárgyak és emberek, amik egy idő elteltével már nem kötnek le. Unalmassá válnak számomra. Nem könnyű finoman megfogalmazni, vagy körülírni ezt a szót és ezért erősen hathat majd egyeseknek, de ez van. Szóval ha már nem foglalkozom valamivel/valakivel, akkor ennyi volt. Tovább lépek. Ez inkább csak a természetemből fakad. Egyszerűen nem tud a monotónia lekötni. Valószínűleg sormunkásként az első hónapon belül felakasztanám a testem. Ahhoz, hogy az érdeklődésem ne lankadjon folyamatos változatosság szükséges. Állandó megújulás, felfrissülés. Nem vagyok az a típus, aki nyolcvanszor áll neki taszigálni egy szekeret, hogy hátha beindul. Ha nincs ami húzza, akkor ott rohad meg, ahol épp leledzik. Nem azt mondom, hogy nem adok esélyt a dolgoknak. Nem! Csak ha valami meg akar dögleni, akkor hagyom, hogy akarata szerint legyen. Persze most meg lesznek páran, akik elkönyvelnek egy sémát és nem mélyednek bele a kérdéskörbe. Vagyis ők is otthagynak. Magamtól nem adok ki mindent magamból...

   Megfordult már a fejemben párszor azok a gondolatok is, hogy miért nem lettem ez, vagy miért nem amaz. Miért tettem, amit és miért nem? A válasz pedig a legkézenfekvőbb: egyszerűen mert ezt választottam. A lelkem ezeket a cselekvéseket, történéseket, boldogság töredékeket, szenvedés morzsákat akarta épp megélni. Aztán ha futok még egy kört, akkor meg elképzelhető, hogy gyilkos leszek, vagy nő. Vagy alien -bár itt nem él ilyen... Jó lenne időnként megtudni, hogy mennyi van még hátra. Nem ebből a ciklusból, hanem hány testet tehetek még tönkre. Eljutok e a végső szellemi megnyugváshoz -hogy a keresztények is értsék: mikor jut a lelkem a mennybe/pokolba- még mielőtt az emberiség végleg tönkre nem teszi a földet? Bár a boldog tudatlanság is áldás. (Gondoljunk csak bele: hányan örülnek neki, ha kiderül, hogy életük szerelme félrekufircol? Inkább ne tudj róla, nem? Mondjuk én azt szoktam mondani, hogy ha más kell, akkor inkább eredj és légy azzal boldog. Hoztál egy döntést, akkor tarts ki mellette, engem meg felejts el! Szoktam e haragudni? Minek? Mindenki magára haragudjon, ha a partnere elhagyja. Akkor valamit vagy nem adtál meg neki, vagy telhetetlen az illető -utóbbi esetben meg jobb is ha megszabadulsz tőle.)

   Lassan hanyatt vágódom. A reggel már kopogtat az ajtómon. (Inkább az, mint a TEK). Fáradok. A szemhéjam egyre fájdalmasabban marad félállásban. Szinte csak vegetálok. Még egyszer átolvasom, aztán ennyi volt. Jöhet az álommanó és szórhatja a homokot szememre.

Szolgálati anekdoták emlékére, avagy folytatódik e a sikersztori?

   Amikor ez a sorozat elkezdődött, az pont azért történt, hogy a szolgálatom közben történt érdekességeket elmeséljem. Ahogy telt múlt az idő egyre több kollégám csatlakozott azok táborához, akik érdeklődve falták a szavaimat. Jóleső érzés volt hallani, mikor azzal fogadtatok akár az állomáson, a rádiócsatorna, vagy a telefon túlsó végén, hogy mikor jelenik meg a következő írásom. Mondhatom, hogy ti tettétek ezt a blogot azzá, amivé vált. Népszerűsége és jó híre lett a gyilkosa is: sajnos eljutott olyanokhoz is, akik -fogalmazzunk úgy- rosszul vették a kritikát, pedig csak a valóságot írtam le, kicsit felspécizve, a magam módján, úgy kupicásan. Egy bejegyzés után aztán jött az intő jel, illetve az utasítás, hogy az internetes naplóm lapjaira karcolt szavak túl hosszúak -messzire elértek- ezért úgy döntöttem igyekszem másként fogalmazni, hogy a kecske is jól lakjon és a káposzta is megmaradjon. Ezzel csak az a baj, hogy ez így nekem nem megy. Vagy kerek perec kiadom magamból, amit gondolok, vagy befogom a pofám. A köztes állapot csak lószar. Nagyjából ezért nem jelentkeztem ilyen írással mostanában.

   A minap egy kiöregedett kandeláber fáradt sárgás fénye alatt ácsorogtam a hatodik és a hetedik vágányok közötti peronon, és csak az motoszkált a fejemben, hogy a kurva életbe, régen az efféle szituációkat mind történetbe csavartam. Ha nem is a szolgálat alatt történteket, akkor épp azt a sok szart, ami épp akkor/addig felgyülemlett bennem és kikívánkozott; csupa mocsaras, süppedős, mélyre leszippantó mentális zűrök összessége, vagy épp egy rakás mosolyogtató bohóckodás. Sosem terveztem (tervezem) meg, hogy miről írok, csak ami épp eszembe jut. Sokszor csak úgy folynak a szavak, az ujjaim alatt sürögve, vígan kattognak a műanyag billentyűk, talán még annál is gyorsabban, mint ahogy verbálisan valaha is kifejeztem magam. Utóbbival egyébként is vannak gondjaim...

   A lámpa alatt csak azon töprengtem, hogy miért is nincs folytatás? Írhatnék bármiről kikerülve a Cég vérszomjas cenzúráját, hiszen a képesség -talán nagyképűség nélkül mondhatom- ott van bennem, csak a megfelelő eszközzel kell előcsalogatnom azt. Viszont mi van ha szar lesz? És ha utálni fogják? A pozitív visszajelzéseket mint egy dolina nyeltem magamba és mintha nem is lett volna, úgy estem indokolatlan letargiába. Mohó lettem. Az újabb és újabb dicséretek begyűjtése vezérelt és ha mutatók nem úgy alakultak, ahogy vártam végem volt. Számtalanszor visszavonulót akartam fújni. Ennek ellenére most is itt püfölöm ezt a nyomorult klaviatúrát...

   Lesznek e a újabb sztorik? Nem ígérhetem. Lesznek e mélyen szántó gondolatokkal foglalkozó irományaim? Nem én írom a legjobbakat, de elképzelhető, hogy ezzel a műfajjal is újra foglalkozni fogok. Egy biztos: fél év szünet után most újra kedvet kaptam -vagy talán akarva-akaratlan inspirációt Valakitől. Szóval tessék szemlélni az üzenőfalat, kedves olvasóm, mert a kupicablog visszatér!

Gang, sör + cigi

   Vannak, akik ennek a három szónak a láttán kapásból tudják, hogy mit is jelentenek, mert vagy már hallottak róla, vagy mert már részt vettek egy efféle eseményen. Akik még nem tudják, azok előtt nyitva áll ez a kérdés és bármikor részt vehetnek rajta, amennyiben hajlandóságot mutatnak az alapvető szabályok betartására. 

   Az egész lényege alapjaiban nem a káros szenvedélyek vég nélküli kiélésén nyugszik (de nincs kizárva semmi), hanem a megismerésen. Ez nem olyan, mint amikor lemész a haverokkal egy züllött ismerős arcokkal teletömött csehóba, és bárki bele-, vagy hozzád szólhat és elvonhatja a figyelmed. Ez annál sokkal személyesebb. Itt nem számít, hogy mi a vallásod, vagy a politikai nézeted, a nemed, vagy hogy milyen zenét hallgatsz, hanem csak is az, hogy mennyire vagy képes megnyílni egy másik személy előtt, aki elvileg az ismerősöd. (Az biztos, hogy ha politikai és/vagy vallási beállítottságodról próbálsz meggyőzni: lelőlek)! Hidd el, vannak megdöbbentő történetek, leginkább arról, hogy ki mennyire ismeri (vagy mennyire félre ismerte) a másikat, de ezek mindig "a négy fal között maradnak". Az alapszabály az, hogy bármi ami elhangzik, vagy megtörténik, az a itt is marad! Mint a templomban, csak a papokkal ellentétben én nem rohanok a rendőrségre ha egy gyilkosságot osztasz meg, illetve nem molesztálok fiatalkorúakat. 

   Páran megfordultak már nálam abból az ötszáz ismerősből, akit az arcos-könyv ismerősömként tart számon. Persze ennek a tízszerese él a világban (mert nem minden ismerősömnek van profilja a facebookon), de a legtöbben csak futó ismeretségek és nem biztos, hogy én is igényt tartanék a mélyebb megismerésükre. Az emberek átlagosan 30-40 emberrel tartanak fenn állandó kapcsolatot és ismerőseik 70%-ával másfélszer beszélgetett hosszabb ideig (ez persze pszichológusokra és fodrászokra nem igaz). Vannak olyanok a környezetemben akik már lassan 10 éve ismernek, de csak néhány hete tudták meg (hogy az ötös Lotto várható főnyereménye... he he), hogy pár éve zenélek, viszont van olyan, akivel kb. fél éve hozott össze a sors és mégis olyan belső, bizalmi kapcsolat alakult ki, ami -mindamellett, hogy hatalmas megtiszteltetés- sokkal magasabb értéki szintre emelte számomra, mint ahogy azt gondolhattam volna, vagy mint néhány régebbit. 

   Sokkal többre tartom az efféle privát beszélgetéseket, mint amikor valaki begubózik a maga kis négy fala, a két-három barátja által nyújtott "mindent megbeszélünk egymással" védőszárnyai alá és ha megkérdezem, hogy "mi újság van veled?", mert csak szimplán jó fej és valóban érdeklődő vagyok, nem pedig az a suttyó, akinek néhány gyökér tart, akkor a válasz csak egy "semmi különös". Akkor tartsd meg magadnak, baszod! Jó, persze, értem én, hogy nem akarod elmondani, mert nem vagyunk olyan belsőséges viszonyban, de ugyan meg tudod e mondani, hogy miért? Tettem, illetve mondtam ellened bármit is? Nem. Szóval akkor csak szimplán nem érdekelnek a belső köreiden kívül mások... És még én vagyok a zárkózott... (Ezt már (vissza)hallottam. "Mert nem járok el szórakozni." Ezen múlik? Kurvára nem. Ugyan ezen az alapon lettem lealkoholistázva: az rendben van, ha valaki minden pénteken és szombaton öntudatlan szánalmasra issza magát, de ha én megiszom egy-egy sört szolgálat után, vagy akár naponta, az már nem. Akkor már csak egy magányos piás vagyok. Na, innen látszik, hogy azt sem tudod, ki vagyok...) Egyszerűbb valaki felett az első információk, vagy tapasztalatok alapján ítélkezni. Aki másokra hallgatva megvet valakit, az ostoba. Miből gondolod, hogy az adott személy számodra semmilyen értéket nem tartogat? Azért mert a barátod/barátnőd, kollégád/kolléganőd így tájékoztatott? Attól, hogy neki negatív élményei vannak, neked miért kell magadévá tenned az ő faszságait? Senki nem születik rossznak, vagy gonosznak. A körülmények tesznek minket azzá, akivé válunk és/vagy aminek látnak. Nincs ok, okozat nélkül! Ahhoz, hogy objektíven vizsgálhassunk egy tényt, meg kell vizsgálnunk minden irányból, nem elég csak az érem egyik oldalát szemlélni. Lehet, hogy a világ legrondább házának pincéjében egy aranybánya rejtőzik, vagy a legszebb festményt egy penészes kartonra pingálták fel. Ha nem nyitsz ajtót a világra, a világ sem fog eljönni hozzád és csak annyit látsz belőle, amennyit a kémlelőnyílás enged. Az meg kibaszottul kevés...

   A kérdés már csak az, hogy képesek vagyunk e ebben a nyomorult és eltorzult rohanó világban megállni egy pillanatra, kiülni a gangra, egy padra, vagy a járdaszegélyre és mélyen beszélgetni egy adott személlyel kötetlenül a megismerése érdekében, vagy inkább hagyjuk az egészet a picsába és csak sodródunk tovább az árral, a látszólagos kényelembe beletörődve, majd belefulladva... ?