Vég
Szokatlanul nyirkos és kellemetlenül hűvös reggel volt. Az itt-ott, foltokban látható hevenyészett fű a harmattól nedvesen várta az ébredést, a kandeláberek az időt visszafele számolva monoton egyhangúsággal ontották fényüket az alattuk elterülő világra és szótlanul tűrték, ha egy arra kóborló kotorék a lábukra vizelt. Az utcán még csak néhány kávészagú koránkelő, robottá változott emberszerű lény botladozott, hogy időben beérjen a munkahelyére. Oda, amit már évek óta megkeserít a főnök sanyargató és kizsákmányoló utasításai; oda, ahonnan hazajőve mindig arra gondolnak, hogy de jó hogy vége a műszaknak; oda, amit évekkel, év tizedekkel ezelőtt mindenki önként választott; oda, ahonnan azt a kevéske fizetésüket kapják, aminek egy részét a bank viszi el, a másikat a család, vagy a "gondűző" alkohol.
Egy lassan bandukoló alak tűnt fel az utca végén. Nem sietett. Nem volt szokása. Mindig célirányosan közlekedett, de most inkább csak ténfergett a hajnali szürkületben. Nem teljesen volt ura a gondolatainak. Szinte elborult elmével, üres tekintettel meredt az őt körülvevő világra és annak eseményeire. Nézte, de fel nem fogta azt. Nem foglalkozott ő már semmivel. Komótosan belépett a lépcsőházba, megfontoltan hagyta maga mögött a lépcsőfokokat míg végül felért az emeletre. Régóta nem járt ebben a házban. Nesztelenül végig bandukolt a gangon, majd megállt egy ajtó előtt és a zsebében kezdett matatni. Eleinte higgadtan, de ahogy nem találta egyre zaklatottabbá vált. Zihálni kezdett az idegességtől, míg végül kopott farmerkabátjának belső rejtekében megtalálta az elveszettnek hitt kulcscsomót. Kiválogatta a megfelelőt és a zárba helyezte és elforgatta. Ajtó csakhamar kinyílt előtte. Belépett és az előtéri stokin helyezkedett el. Meggörnyedt háttal üldögélt és a padlóra szegezte tekintetét, mint aki gondolkodóba esett, de valójában most semmi sem járt a fejében. Az falióra vánszorgó kattogással jelezte a másodpercek múlását. A régi Lehel hűtő motorja berregni kezdett, majd leállt és újra csak az időmérő harsogott a nyomasztó némaságban. Fél órányi mozdulatlanság után végül a férfi feltápászkodott, a hűtőhöz lépett, ajtaját kitárta és egy doboz felfrissítő sört húzott elő. Mindig volt egy-két darab betárazva. Gondoskodó asszonykája rendszeresen vásárolt belőle pár darabot, bár a hosszú távollétek miatt ezek rendszeresen kocogóssá hűltek. A doboz halk pesszenéssel jelezte, hogy tartalma fogyasztásra készen áll, a sör pedig rendeltetésének megfelelően hangos kortyolások segítségével egy üres gyomor mélyére vándorolt. Miután a nedű lecsorgott a száraz torkon, a férfi járkálni kezdett a lakásban. Nem találta önmagát és a helyét. Sem a lakásban, sem a világban. Az asszonyt nem is kereste, nem is akarta. Tudta, hogy a méregzöld taxi meddig vitte és miért. Nem akart utána menni, mert feleslegesnek érezte, ahogyan önmagát is. Nem érdekelte már semmi. Sem az álmai, amiket a hosszú útjai során gondosan tervezgetett, dédelgetett, sem a munkája, amit annyira megbecsült, sem a felesége, akit mindennél jobban, rajongva imádott és a történtek ellenére még mindig szeret...
Két nappal később a törtető nyomozó talált rá a felakasztott tetemre. Egy hevenyészett kötél végén lógott és fénytelen szemeivel a padlót fürkészte. Bár búcsúlevelet nem talált az idegenkezűséget azonnal kizárta. Sokat nem szenvedett, a jól megkötött csomó és az erős kötél tette a dolgát. A stoki oldalára döntve terült el az élettelen test alatt. Az asszonyt, akihez újabb információkért jött értesítették az esetről, aki a hír hallatán sírógörcsbe tört. Nem értette miért, hogy mi vezérelhette, hogy megtegye. A házassága, a kollégái, a túlzott stressz, vagy egy adósság, amit nem árult el? Vagy csak az igazságszolgáltatás elől menekült a halálba? Vagy olyat tehetett aminek a gondolatával nem tudott megbékélni? ... Az utca pár nappal később újra a régi, vontatott és szürke életét élte. A lámpák egykedvűen szórták fényüket, a kávészagú, robottá változott emberi roncsok pedig álmosan botorkáltak munkahelyeik felé...
